"A színháznak értéket kell közvetítenie" - Interjú Orosz Ákossal

Orosz Ákos 2008-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában, majd a Maladype Színház vezető színésze lett. 2015-ben szerződött a Vígszínház társulatához, melynek azóta is tagja. A Soós Imre-, valamint Junior Prima-díjas színész 2011-ben elnyerte a legígéretesebb pályakezdőnek járó Színikritikusok díját, 2018-ban megkapta a Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt. Jelenleg olyan előadásokban látható, mint a Liliom (Ficsur), A vágy villamosa (Stanley Kowalski), A szökés, a Bíborsziget (Vaszil Demagogol / Luka-Kuki), A velencei kalmár (Salarino), a Hamlet (Laertes) vagy A dzsungel könyve (Sir Kán.) Ákossal színészetről, szerepekről és szerepálmokról beszélgettem.

orosz2018_rb_610x610.jpg

Hogyan jellemeznéd magad három szóban?

Robbanékony, gyors és… (gondolkodik) maximalista.

Ez a gyorsaság miben nyilvánul meg?

Arra gondoltam, hogy próbálok mindig gyorsan reagálni az adott szituációra, ami engem körülvesz. Ez mind a magánéletben, mind színészileg igaz, bár ahogy feltetted a kérdést, nekem kapásból az ugrott be, hogy színészileg jellemezzem magam. A gyorsaság például az improvizációval kapcsolatban lehet egy jó tulajdonság. Amikor évekig jártam bokszolni, akkor is az volt az egyik legnagyobb erényem, hogy annak ellenére, hogy nem vagyok egy szálkás testalkatú csávó, mindig gyors voltam.

És a másik kettő tulajdonság?

A robbanékonyság abból az alaptulajdonságomból fakad, hogy amilyen hirtelen fel tudok dühödni, vagy amilyen gyorsan felszökik a pulzusom az egekbe, ugyanolyan gyorsan meg is tudok nyugodni. Ilyenkor pont az ellentettjére tudom fordítani azt a lelki állapotot, amelyben éppen vagyok, és ezt, azt hiszem, sikerül használnom a színpadon is. A maximalistán sokáig gondolkodtam, mert nem szerettem volna azt mondani, hogy megfelelési kényszerem van, az nem lenne igaz. Nem másoknak akarok megfelelni, de ha munkáról van szó, akkor igyekszem precízen, maximális erőbedobással, figyelemmel és pontossággal véghez vinni. Ennek van hátránya is. Amikor elindulok otthonról, ötször is képes vagyok leellenőrizni, hogy bezártam-e az ajtót vagy kihúztam-e a vízforralót. Bár ezt inkább kényszerességnek hívják. (nevet)

674e4df30417389c5dd128827608ad12dd0f7494_rb_1000x800.jpg

Akkor ezek szerint mindez a hobbijaidra, a magánéletedre is igaz.

Alapvetően egy hedonista ember vagyok, ehhez képest egészen keveset eszem-iszom, az élet élvezeteinek, hogy úgy mondjam, keveset hódolok. De ha igen, akkor a végletekig el tudok menni. Talán a végletesség jobb is lenne a maximalista helyett. Nagyon érdekes, hogy említetted a hobbikat, mert pont a múltkor gondolkodtam azon, hogy nekem nincs időm arra, hogy hobbim legyen. Ez nagyon furcsa dolog. Ezért magamra „erőltettem”, hogy kezdjek el olvasni egy könyvet, hogy menjek le konditerembe, akár éjszaka is. Volt, hogy bevittem a színházba az edzőcuccaimat: bokszkesztyűt, súlyzót, ugrókötelet, stb. Most is bent vannak, és amikor tehetem, két jelenet között megpróbálom aktívan kihasználni az időt. Egyébként a természetben szeretek lenni, télen-nyáron, biciklizni, futni vagy csak sétálni. Emellett a zenélést mondanám még hobbinak: több zenekarom is van, de ettől még nem mondanám magam zenésznek, mivel nem professzionális szinten űzöm. Ezekre mostanában nagyon kevés időm jutott, most tudatosan próbálok odafigyelni arra, hogy ne csak a munkám legyen az, ami előre visz vagy motivál.

Színészként mit tartasz a legnagyobb erényednek?

Az alkalmazkodóképességet mondanám. Kaméleon-természetem van, ami arra utal, hogy elég jól rá szoktam érezni bizonyos rendezőknek, kollégáknak a ritmusára, stílusára, és ahhoz könnyedén alkalmazkodom.

Van szerepálmod?

Eddig, ha megkérdezték, kapásból a Liliomot mondtam. A Vígszínházban decemberben mutattuk be, de ebben az előadásban nem én kaptam Liliom szerepét. Ficsurt alakítom, ami szintén nagyon jó szerep. Nincs bennem hiányérzet. De mondhattam volna a Hamletet is, ami szintén azért vicces, mert abban is játszom, de nem a címszereplőt, hanem Laertest. Ezeket a darabokat azért is kedvelem, mert minden karakterük érdekes, izgalmas. Egyébként azokat szeretem igazán, amikben egyszerre van humor és drámaiság, és azok tudnak igazán megfogni, amikben van egy kis elemeltség vagy költőiség. Liliom átkerül a másvilágra, Hamlet atyja szellemével találkozik, ezekben végig ott van egy transzcendens szál. Tavaly rendeztem egy előadást, a Homokembert, amely végig a valóság és az álom kettőségéről szól, de ugyanígy rajongok az olyan darabokért is, ami a színház világát keveri a valósággal.

liliom_ea_01_domolky_daniel_print_006_rb_1000x800_1.jpg

2008-ban végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd hét évig a Maladype Színház tagja voltál, utána csatlakoztál a Vígszínházhoz. Emellett játszottál Szegeden, a Vidám Színpadon, a Budapesti Kamaraszínházban, részt vettél workshopokon, Európában és Amerikában egyaránt. Ebből a tíz évből mit hoztál magaddal?

Van egy mondat, amit nagyon megtanultam a Maladypében, Balázs Zoltánnak köszönhetően. Dante Poklát próbáltuk. Az egyik szereplő éppen senyved valamelyik bugyorban, és a következő hagyja el a száját: „Gőg a bukás előjele.” Ez a mondat egyébként egy bibliai idézet. Ha egy valamit kellene mondanom, akkor ez lenne az, mert ezt a mai napig komolyan is gondolom. Soha nem elégedhetsz meg azzal, ami van, soha nem hiheted el magadról, hogy te vagy a legnagyobb király. Ha gőgössé válsz, akkor egyből elkezd romlani a minőséged - emberként és alkotóként is. Emellett olyan mértékű műveltség ragadt rám, amelyet nem biztos, hogy magamtól és ilyen rövid idő alatt össze tudtam volna gyűjteni. És itt nem csak a színházra gondolok, hanem a festészetre, a filmművészetre, a költészetre is. A Maladype nekem olyan volt, mint egy meghosszabbított főiskola. Nagyon sokat köszönhetek ugyanakkor egyetemi tanáraimnak, többek között Zsámbéki Gábornak és Zsótér Sándornak.

A Maladype Társulat egy független színház, eszmeiségében kicsit más, mint a Vígszínház. Nehéz volt a váltás?

Én nem érzem, hogy annyira más lenne a két színház. Egy helynek a szellemiségét a benne dolgozó emberek adják meg. Itt is ugyanúgy dolgozom, mint ahogyan ott. Egyszerűen annyi a különbség, hogy itt egy este ezerszázan néznek meg, ott meg ötvenen. Viszont, ha a Házi Színpadon játszom, akkor kicsit olyan, mintha a Maladypében lennék. A munka terén, odaadásban nem érzem, hogy más lenne. Mindkettő repertoárján megtalálhatóak klasszikus színművek, amelyeket kicsit modernebb formában kerülnek színre. A Vígszínházban látható a Bűn és bűnhődés, a Szentivánéji álom, a Hamlet, a Liliom, a Maladypében bemutattuk az Übü királyt, a Woyczeket, a Don Carlost. Minden darabnak, stílusnak és színházi formának megvan a létjogosultsága, a lényeg, hogy azt magas színvonalon műveljék.

30708295_1765873233474121_7869139928866307541_n.jpg

Ha egy olyan nézőnek kellene előadást ajánlanod, aki soha életében nem látott téged színpadon, de szeretnéd meggyőzni őt, melyik választanád?

Attól függ, hogy cukinak szeretne látni, vagy nem cukinak. (nevet) Az idei évadban játszottam Vaszil Demagogolt a Bíborszigetben, aki az előadás során saját darabjának egyik hősét, Luka-Kukit is alakítja, és mint író, az értelmiséghez tartozik. Többnyire gyilkos, barom állatok szerepét szokták rám osztani, de most, hogy kaptam pozitív szerepet, csomó e-mailt kapok a nézőktől, örülnek, hogy újabb arcomat mutathattam meg, és végre szerethetnek egy kicsit. (nevet) Szeretném, ha szeretnének, de szeretem a drámai szerepeket is.

És ha úgy teszem fel a kérdést, hogy egy rendezőnek kellene megmutatnod magad?

A MU Színházban játsszuk a Karamazov testvéreket, ez egy független produkció, volt egyetemi osztálytársaimmal együtt mutattuk be. Ott több karaktert is játszom: könnyed és durva is vagyok, és mivel nagyon kevés eszközt használ az előadás (négy szék meg egy asztal), minden a színészeken múlik. Zenélek, énekelek benne, dobolok, gitározom, ordítok, sírok, vicces vagyok, drámai vagyok, dagadt vagyok, sovány vagyok. Ezt azért is szeretem különösen, mert több arcomat is meg tudom mutatni egy előadáson belül.

53245795_2201406119920828_5501779919933276160_n.jpg

Ha már említetted, hogy többnyire erőszakos figurákat alakítasz… Számomra A vágy villamosa egy meghatározó előadás volt, ahol Stanley-t, a történet negatív karakterét játszod. Mennyiben jelentett kihívást a szerep?

Ez egy régóta futó előadás, László Zsolttól vettem át a szerepet. Összesen három próbám volt, a legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan úszom meg a bemutatót anélkül, hogy befürödnék. Azzal nem teljesen értek egyet, hogy negatív lenne. Stanley Kowalskinak bizonyos szempontból totálisan igaza van: halálosan szerelmes lesz Blanche-ba, és minél jobban el akarja magától távolítani. Ezért vesz neki buszjegyet, ezért akarja elküldeni, mert magától is félti, túl azon, hogy egyébként feldúlja az addig békés családi fészket. Ő egy egyszerű ember, akinek belegyalogoltak az életébe, és totálisan keresztülhúzzák a számításait. Ráadásul szerelmes lesz a várandós felesége testvérébe, ez kutyaszorító helyzet. Mindig kimondja, amit gondol, nem hazudozik. De ettől válik egészen zseniálissá és összetetté a dráma: semmi sem fekete vagy fehér. Blanche helyzetét ugyanúgy meg lehet érteni, mint Stanley-ét.

Október óta a legendás A dzsungel könyve előadásban játszod Sir Kánt, aki szintén nem egy pozitív figura. Egy mesedarabnál mennyire lehetsz gonosz?

Érdekes, de itt is három próba állt a rendelkezésemre a beugrás előtt. Ennél a szerepnél nem akartam gonosz lenni, de nem is akartam visszavenni az energiáimból, csak azért, mert gyerekeknek játszom. Ebbe is ugyanúgy bele kell állni, hiába mese, sőt! A mesék világa a mi életünket képezi le. A dzsungel könyve ember-szereplőkkel is ugyanúgy működne, csak éppen akkor egy hatalmi színjátékot látnánk. Sir Kán nem gonosz, csak ellentétesek a szándékai azzal a nézőponttal, amit a főhős képvisel. Nagyon furcsa, de A dzsungel könyve miatt is nagyon sok levelet kapok, és képzeld el, valamiért nagyon szeretnek a gyerekek.

44715727_2304457692902023_6768319364107075584_n_1.jpg

A Vígszínház mellett jelenleg több független színháznál is játszol, rendezel. Fontos számodra, hogy máshol is kipróbáld magad?

Igen, mindig is így voltam ezzel. Mikor a Maladype tagja voltam, akkor sokat dolgoztam ott, de vendégként is játszottam több helyen, például a Vígben is. Szerintem ez szélesíti az ember látókörét, mert mindazt a jót és rosszat, amit megtapasztal az ember különböző közegekben, pozitívan tudja visszaforgatni a munkájába az aktuális bázisán is. Én maximálisan hű vagyok az anyaszínházamhoz, ugyanakkor szükségem van arra, hogy máshol is legyek.

Októberben mutattátok be Bulgakov Bíborsziget című drámáját, amelynek egyik központi témája a kultúra és a politika egymáshoz való viszonya. A kulturális TAO eltörlésével talán még aktuálisabbá is vált az előadás. Te hogyan látod a kialakult helyzetet?

Itt kettéválik a független szféra meg a kőszínházi szektor. Ez mindenkinek rosszul jön, de a függetleneknek a létezésüket teszi kockára az egész helyzet. Azok az emberek, akik ripityára lopták magukat, meg fogják úszni, mert ez mindig is így volt. Akik meg valóban ebből éltek, azok el fognak vérezni. Rengeteg kollégának mondják le előadásait, leendő előadásait, próbáit, nem tudják őket kifizetni. Iszonyatosan sok melót fektettem abba a pályázatba, amit leadtam a Mozsár Műhelyben: írtam egy darabot, felkértem embereket, leegyeztettem mindent, kitaláltam a díszletet, az egész koncepciót. Félévnyi munkám volt ebben: most képzeld el, milyen érzés lehet, hogy amikor már az egészet leszervezed, kezdenétek próbálni, akkor azt mondják, hogy, köszi, bocsi, de mégsem. Sokan úgy gondolják, hogy a független egyenlő az amatőrrel, de ez nem igaz. Ez csak egy másik létezési forma: ugyanúgy profi színészek játszanak. Még mindig nem tudni, hogy pontosan mi lesz, de ami nem öl meg, az megerősít. Talán abban lehet bízni, hogy ez a helyzet elindít majd egy kreatív folyamatot. Egyszer elkaptam fél füllel egy interjút, amiben azzal érveltek, hogy jelentős alkotók jelentős munkái még mindig repertoáron vannak, így ez nem is igazán nagy érvágás a szakmának. Ha egy kisebb társulat, mint például a Maladype, a maga 15-20 dolgozójával megszűnik, az lehet, hogy az egészet tekintve nem jelentős, de annak a 15-20 embernek és a törzsközönségnek igenis nagy érvágás. Arról nem beszélve, hogy a paletta sokszínűsége csökken, pedig a művészetnek szüksége van a változatosságra. Persze, ez kockázatos, a szakma és a nézők mindig számon tartják a bukásokat. De bukni, és főleg nagyot bukni csak akkor lehet, ha próbálkozol. Maradhatsz a közepesnél, a komfortzónán belül, mehetsz biztosra, és akkor nem fogsz akkorát bukni, de akkora sikert sem fogsz elérni. Fenntartom azt is, hogy a színháznak, mint ahogyan az összes többi művészeti ágnak, nem a profit-termelés az elsődleges célja. A színháznak értéket kell közvetítenie, az értéknek pedig széles a skálája. Lehet, hogy valaki tízszer megnézi A Pál utcai fiúkat, mert úgy érzi, hogy az emeli fel, de attól még nem lehet elvitatni, hogy Shakespeare Macbethje, amely egy kegyetlenül véres sztori, zseniális. Ki az, aki megnéz egy Macbethet hússzor? Gyerekként én is többször néztem meg az Óz, a csodák csodája filmváltozatát, mint az X-Aktákat, de attól még mindkettő lehet jó. A támogatás pont ezt a kísérletezést segíti, nem lehet pusztán gazdasági érdek alapján nézni.

dsc_7313_rb_1000x800.jpg

Az interjú során többször is szóba került első rendezésed, a Homokember. Ezt tavaly tavasszal mutattátok be a Mozsár Műhelyben. Régóta érlelődött benned, hogy rendezhess?

Mindig is szerettem volna kipróbálni a rendezést, de konkrét tervem nem volt. Aztán megláttam a pályázatot, és megragadtam a lehetőséget. A rendezés egy teljesen más műfaj, számomra teszt is volt egyben. Teszt, hogy találok-e anyagot, amely másoknak is érdekes lehet, hogy tudok-e írni abból egy saját történetet, tudok-e újat mutatni. De tapasztalatszerzésnek is jól jött: pont az ellenkezőjét csináltam annak, amit az elmúlt években.

Jelentett könnyebbséget, hogy színész vagy, tehát tudod, milyen a másik oldalon állni?

Nem mondanám, hogy könnyebbséget jelentett volna, mert teljesen más a kettő. Ráadásul azt is le kellett küzdenem, hogy akikkel most együtt dolgoztam, azok általam mélyen tisztelt színészek és emberek. Tiszteletből viszont nem lehet rendezni, mert akkor már nem vagy képes megmondani a véleményedet, csak finomkodsz. Sok időbe telt, mire mindezt lehámoztam magamról, különösen, hogy a színészek között volt egy rendező, aki a mesterem is, Zsótér Sándor. Ő roppant alázatos, soha nem akarta megmondani, hogy mi legyen, mindvégig bízott bennem. De nem csak vele szemben kellett legyőznöm a „félelmeimet”. Egy másik szereplő a feleségem (Gyöngy Zsusza – szerk.), és azt mindannyian tudjuk, hova vezet, ha az ember a feleségének akar okoskodni! (nevet) De ő ezt soha nem éreztette velem, végig profin állt az egészhez. Lendvánczky Zoltánnal együtt játszottunk a Maladypében, vele szemben emiatt éreztem kezdetben félszt, hiszen mindig is egyenrangú felek voltunk, de most nekem kellett őt instruálnom. Patkós Marcit, a darab negyedik szereplőjét, egyáltalán nem ismertem, viszont nagyon tehetséges fiatal srácnak gondolom, vele az „ismeretlenségen” kellett továbblépni.

foto_1hx328rswuc2ahj_13ubyhbrxadpjzg_rb_1000x800_1.jpg

Az évad második felében milyen szerepek, feladatok várnak rád?

Most jöttem haza Berlinből, ahol németül játszottam Czájder Gábor diplomarendezésében. Egy hatszereplős előadás, ahol végig mindenki színpadon volt. Nekem egy próbával kellett beállnom a darabba, és megtalálni a hangot öt német kollegával, egy számomra teljesen ismeretlen színházban és közegben. Erre nagyon sokat készültem itthon, mert rengeteg német szöveget kellett megtanulnom, és ez hatalmas kihívást jelentett számomra. A Vígszínházban most mutattuk be a Premier című darabot, és jövő héten már kezdem is a Honderű olvasópróbáját a Pesti Színházban. Nyáron forgatni fogok, és tervben van, hogy zenekarommal az Aszittemmel is új dalokat veszünk fel. Emellett szeretnék többet sportolni, és ami a legfontosabb: minél több időt együtt tölteni a feleségemmel. 

Fotók: Vígszínház (fotós: Almási J. Csaba, Dömölky Dániel, Szkárossy Zsuzsa), MU Színház