Nem pontosan emlékszem, hogy mi volt előbb. Az, hogy megvettem a Godsmack – a név egyébként az Alice in chains hasonló című dalából kölcsönzött a legendárium szerint) Awake lemezét, vagy az, hogy az I stand alone klipjét láttam a tv-ben. Talán az előbbi, de az tény, hogy a Skorpiókirály soundtrack-jén és a Prince of Persia videojátékban is helyet kapó nóta után nem volt a bandával kapcsolatban pardon.
A film meg sem közelítette azt a színvonalat, amit ez a bika dal hozott. Fogós kezdő riff, olyan refrénnel, amitől nem szabadulsz kb. egy edzés előtti bedurrantó erejével. Hibátlan. Egykori kettlebell edzéseimen kihagyhatatlan volt. Talán ez az energia és Sully Erna markáns hangja, hibátlan refrénjei, dallamai jelentik még ma is a brigád fő vonzerejét. Nyilván óriási nóták nélkül mit sem érne az egész. Nem gondoltam volna, hogy valaha itthon el lehet majd csípni őket - emlékeim szerint Európában is ritkán jártak a ritka fesztiválozást kivéve - , így tavaly azonnal megvettem a jegyet a pesti bulira, ahogy kijött a hír, hogy Godsmack koncert lesz. Az eredeti novemberi időpont tragikus ok - a gitáros, Tony Rombola fiának váratlan halála - miatt került törlésre így március 28-ra tolódott a régóta várt buli.
A hosszabb szünet után megszületett tavalyi, When Legends Rise lemezzel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, jók a dalok, de finomabb, könnyedebb a hangzás, kevesebb a súly, nincs akkora energiabomba és Sully néhol effektezett hangja sem a kedvencem. Könnyen befogadható, populárisnak is nevezhető anyag. Szándékosan mentek ebbe az irányba, a megjelenés előtti nyilatkozatok szerint. 50 felé már nincs akkor düh és ez így őszinte.
Persze biztos voltam benne, hogy élőben üthetnek majd az olyan dalok, min a Bulletproof, a Say My Name, vagy a címadó, amelynek klipje az NFL rajongóknak külön ajándék. Bostoniként amúgy sem panaszkodhatnak a témában, a Patriots dinasztia dominál a ligában. A meet and greet 200 amerikai dollárt kóstált, így az részemről kimaradt.
Meló után kocsiba be, 220 km 1000 helyett 150 lóerővel. 20.00 óra felé mentünk be a Barbába, teljesen gördülékeny volt a bejutás szerencsére. Bent is egész elviselhető volt a tömeg a sold out buli ellenére (a bécsi Parkway Drive koncerttel ellenétben). Az előzenekar Like A Storm alatt a rég látott barátokkal beszélgettünk, hogy ki mit vár, szóval belőlük sok nem maradt meg.
Halál pontos kezdéssel egy felemás, We will rock you mix-szerű intro követően szépen besétált a Godsmack és innen nem volt pardon. Kezdésnek a When Legends Rise, majd 1000 hp. Így kell kezdeni kérem. Olyan érzésem volt, mint a Down pecsás koncertje alatt anno. B… meg ezek tényleg itt vannak az orrunk előtt….! Ez tényleg Sully Erna és itt tolja az arcunkba az otthon agyonhallgatott, állat dalokat. Sully és Shannon Larkin dobos vitte a bulit kiállásban, látványban. Utóbbi eszméletlen jelenség: hosszú végtagok, szikár test, látványos, nagy, teátrális mozdulatok, mintha a dobverővel meghosszabbított hosszú csápjaival ütne. Fejre kiköpött Luka Modric, nem is lett volna csoda, ha aranylabdás barátunk a magyar-horvát után dobosnak állt volna :-D Tony és a basszeros Robbie Merrill jóval visszafogottabb figuráknak tűntek a színpadon.
Lassan elértünk másnapi rekedtségeim egyik fő okához, a Straight Out Of Line-hoz, a Billboard Nr. 1. Faceless lemez nyitódalához. Nos a refrén alatt nem tudom ki az, aki nem akarna kiszakítani egy 100 kilós súlyt, még ha a lemezhez képest Sully kicsit modorosabban adta is elő a refrént, nem volt meg az az acsargós „I can’t find a reason” rész. Rutinos frontember, semmi arcoskodás, sztároskodás, zúzza a riffeket és királyul énekel, emellett kiváló hangulatfelelős. Többször elmondta, hogy milyen nagy öröm, hogy itt vannak ilyen fogadtatással, mennyire hamar sold out lett a buli. Vagy nagyon profi, vagy brutál őszinte volt. Ha belegondolunk, mégiscsak a világ másik felén játszottak egy kis országban, elvárások nélkül, de nagyon hamar teltházas lett a koncert. No és Persze Budapest gyönyörű város.A keverő mellett álltunk, végig penge volt a hangzás és fél szemmel láthattam is a banda hangmérnökének munkáját. Nem unatkozott, az biztos, megdolgozott a pénzéért.
Az Awake címadója után jött az Unforgettable az együtt dalolászós refrénnel. A koncert óta fülemben csengő Something Different (most komolyan, hogy lehet ennyire király refréneket írni?) után egyik régi kedvencem a Keep Away is óriási volt, olyan összhang volt a közönséggel, mintha havonta játszanának nálunk. Az Enemy (máig nem hagy nyugodni, hogy régi barátom volt nőjéről szól-e) után jött a Voodoo lassulása. Személy szerint nekem a Serenity jobban esett volna, de hát ízlések és pofonok.
A zongorán előadott Under Your Scars előtt Sully kifejtette a dal hátterét, illetve azt, hogy egy nonprofit alapítvány hoznak létre, a függőséggel, depresszióval, mentális betegségekkel küzdő embereknek segítségül. Egy jóbarátját is az öngyilkossága miatt veszített el, a tragikusan elhunyt zenészek közül Layne Staleyt, Chris Cornellt, Chester Benningtont említette, de sajnos a sor még folytatható. Sajnos sok tragikus esemény sokkolja a metal világot és bizony a tragédia bekövetkezését követő sajnálkozás már kevés.
A Bulletproof után jött még a Beatles-feldolgozás Come Together, amelyet némi Led Zeppelinnel is megcsavartak. Tony itt tűnt a leginkább felszabadultnak. Zárásként pedig természetesen megkaptuk az NO fokozók helyett nyugodtan alkalmazható, atombomba I Stand Alone-t. A maradék hangomat is elüvöltöttem ez alatt.
Szerencsések voltunk, hogy vagy 20 év után láthattuk ezt a bandát. Az ember ilyenkor rádöbben, hogy már nem 20 éves, ahogy a lemezekről, videokból ismert hősei sem. Persze hiányoztak olyan dalok, mint a Serenity, Re-align, Mama, Mistakes, Speak stb., de nem állhatott sajnos 30 számból a koncert. Széles mosollyal jöttünk ki, nem nagyon tudom elképzelni, hogy volt olyan a teremben, akit nem vettek meg kilóra.
KONCERTBESZÁMOLÓ: KOVÁCS ANDRÁS
FOTÓK: RÉTI ZSOLT. További képek ITT.
