Ha Japán szíve Tokió, akkor a lelke minden bizonnyal a Fudzsi hegy. Nem valószínű, hogy akad ennél japánab hely, mert bár Mijadzsima toriija valamennyire felveszi vele a versenyt, de ha kellene választani egy képet ami _Japán_, akkor 10-ből kilencszer valószínűleg a Szent Fudzsi Hegy lábánál elsuhanó Sinkanszen lenne a nyertes. Nekünk, bár több lehetőségünk is adódott, hogy ha ezt a képet meglőni nem is, de átélni sikerülhetett volna, azonban az időjárás egyszer sem volt hozzánk igazán kegyes, hogy azoknál a bizonyos lábaknál valamivel magasabbra láthassunk. Aztán elérkezett a nap, amikor már nem volt menekvés, megpillantottuk a 3500m magas, hóba burkolózó vulkáni kúpot, teljes pompájában. Persze előtte még ki kellett jutni a megapoliszból. Disclaimer: rettentően sok kép jön rosszul fotózott heggyel!
Stillszerűen vonattal, ahogy azt már megénekeltem a legutóbbi írásban is. Arra számítottunk, hogy nem csak a kijutásunk, hanem a vonatunk is stillszerű lesz, és az első szerelvény hozta is amit kellett, de az átszállás után nem a Kawaii Fuji festéssel ellátott járművet sikerült elérni, hanem ‘csak’ egy öreg, piros vonatkát. Persze a BZ-ken és ‘Hugyos’ kocsikon szocializálódott magyar közeg számára elképzelhetetlen, hogy egy öregecske vonat is lehet olyan, ami megszólal (a tisztaságtól és a karbantartástól, hello MÁV), de addigra mi már túl voltunk az ezt speciel kivételként épp részben cáfoló hirosimai villamosos kalandokon is. Mindenesetre nem véletlen, hogy Japánban több vonatos heti/havi lap is vidáman megél, valami elképesztő micsoda formabőség uralkodik a szigetország járműállományát tekintve, nem beszélve a szerencsére repülőkön is egyre gyakrabban megjelenő egyedi festésről — pedig Sikokura el sem jutottunk!
Altató vonatozós video
Shinjukuról kivonatozni az elővároskon át, a Sakura végén, a kellemes, bárányfelhős tavaszi napsütésben minden tekintetben nagyon japán, és már-már egy hiper-realisztikus mangában éreztük magunkat, főleg amikor elkezdtek elfogyni a házak, és egyszer csak a az egyre vadregényesebb előhegység-koszorún robogtunk át, alagútból alagútba. Mire teljesen átadtuk volna gaijin lelkünket a szigetországnak, hirtelen meg is érkeztünk az átszállási ponthoz, ahol aztán a velünk együtt tartó teljes vonatnyi turista egyszerre ömlött rá az ország valószínűleg utolsó, csak készpénzes, továbbá szigorúan papíralapú jegykiadó fülkécskéjére, hogy elcsípje a következő vonatot. Természetesen a kelet-európai néplélek és a kínai kiképzés együttesen hozzásegített minket ahhoz, hogy nagyjából 10 percnyi szumózást követően már üljünk azon a vonaton, amire sokan állva sem fértek fel, és zakatolhattunk tovább a hegyekbe.
Nem jött be a tervünk a kawaii vonatra - Fotó: Tomi
Az a bizonyos első pillanat
Jól megörökített családi kirándulás - Fotó: Tomi
Aztán egysze csak ott volt. Sokáig figyeltem a szerencsétlen pozícionálású ülésen, kitekert pózban hátrafordulva, hogy elkapjam a pillanatot, amikor először felbukkan A Hegy, de természetesen abban a minutumban fáradt el a nyakam, amikor ez megtörtént volna. Persze a következő pillanat is kárpótolt, amikor végre megláttam magam előtt tornyosulni a Fujit. De úgy tűnik minden tekintetben igen japán képződményről volt szó, mivel igen nehezen nyílt meg előttünk: még mindig felhőkbe burkolózott, a nagyját megtartva magának. De már legalább lehetett érezni a tömeget, ami egyre csak nőtt, fölénk tornyosulva, ahogy közeledtünk hozzá.
Úticélunk az Öt Tó Vidék volt, ami igen látványosnak ígérkezett az eredeti tervek szerint, hiszen egy csipetnyi Sakura, egy sóhajnyi Fuji és egy nagyobb maroknyi nyílt vízfelület várt ránk, hogy a wasabis Kit Katnél is jobban fogjuk meg a japánság Csimborasszóját, lehetőséget kapva mindezt képekben is megörökíteni. Sajnos szállást már csak úgy tudtunk foglalni, hogy a tó rossz oldalán, ott is csak egy éjszakára. A tavak sajnos nagyobbak voltak annál, hogy gyalogosan leküzdjük ezt az akadályt (különösen a “pihentető” kapszula hotel után), a helyi tömegközlekedésben pedig nem igazán merültünk el.
Fotó: Tomi
Háttal a Hegynek
Az persze már sajnos megszokottá vált, hogy azokra a helyekre, ahol igazi pompájában élhettük volna át a Sakurát, nem jókor érkezünk. Maradt azért persze így is szirom, és az egyik legjobb bento megvásárlása után tudtunk kicsit chillezni a tóparton — háttal a hegynek. A városka, ahol végül kikötöttünk — Fujikawaguchiko — olyasmi, mint Szentendre, csak leginkább hotelekkel, és Skanzen helyett Heggyel (aki tudja, hány Szentendrén jártunk eddig az út alatt, annak odaadaom az utlsó ízesített Kit Katem!). Ennek megfelelően viszont nagyjából annyi sorstársunkkal estünk be a vasútállomásra, mint utoljára talán a Fushimi-Inari szentélyben tapasztalhattuk.
A szállás jellegében hasonlított a yakushimai helyre, kicsit eljárt felette az idő, de az biztos, hogy ennél régebbi, még üzemelőnek tűnő Coca Cola automata nem sok van az országban. A szobánk egy hátsó épületrészben volt (tehát közelebb a hegyhez), de az ablakok 90 fokkal voltak elforgatva mindkét izgalmas nézethez képest — hiába a japán építészet sem mindig tökéletes, avagy a Balcony 101 szabadegyetem után majd ablak ügyben is hirdethetünk kurzusokat. Tartozott viszont az intézményhez egy onszen. Annyiban mindenképpen tradícionális, hogy tűzforró termálvíz bugyogott egy medencécskében, amit hagyományos módon ruha nélkül kellett látogatni. Ez egyben egy kellemesebb helyszíne is volt a tisztálkodásnak a kis zuhanyfülkékkel, ami úgy tűnik rajtunk kívül senkit sem érdekelt, így nem kellett próbára tenni exhibicionista oldalunkat, de lehetett élvezni a japán vidéki wellness örömeit.
Az elmúlt napok fáradalmai után testben és lélekben is felfrissülve elindultunk megtekinteni a települést, meg leginkább a hegyet. Ha utóbbit leszedjük a képről, vagy még inkább kiegészítjük még néhány vonulattal, a feliratokból pedig csak a legnagyobbakat olvassuk el, simán gondolhattuk volna, hogy Japán helyett a Sziklás-hegységben dobtak le minket egy olyan településre, ahol leginkább japán autószalonok neonfényében valósul meg az Amerikai Álom vagy méginkább a Stranger Things.
De néhány alul-felüljárót magunk mögött tudva azért bejutottuk egy furcsa környezetbe, ahol az amerikai ház, és a japán építészet találkozik, éppen a Fuji lábánál. Itt probáltam több csodés képet is lőni az eldobható analóg gépemmel, ebből szerencsére csak olyat sikerült, amin minden látszik, ami nem a hegy, de hát aki filmre akar fotózni az ne Shibuyában vegye 800 yenért a gépét.
Ahogy sötétedni kezdett, igazán kevés felhő maradt az égen, és a lemenő nap fényében azért sikerült elkapni a Hegyet, ahogy vörösre festik a sugarak a hófödte spikát, de sokkal többet ebből a kirándulásból nem tudtunk kihozni. Persze találtunk még egy igencsak érdekes épületet egy főút mellett, de néhány percnyi rácsodálkozásnál már nem maradt többre energiánk, úgyhogy elmerültünk mégegyszer a japán szupermarketek varázslatos világában, hogy helyi snackkel, sörrel és a legpixelesebb instant levessel felvértezve térjünk nyugovóra.
Rácsodálkoztunk még a lokális utcai felfestésekre és a mindenhol kapható Fuji csomagolású — és kiszerelésű KitKatre, meg a helyszínt kimaxoló Fuji sütikre. A friss és hűs hegyi levegővel eltelve végre kipihenhettük nem csak a kapszula hotel fáradalmait, de még Koreát is, hogy másnap kényelmesen visszabandukoljunk az állomásra, ahol már volt szerencsénk busszal menni, és sokszáz jent spórolni.
Itt még tudtunk pár roppant stillszerű képet lőni, hogy aztán egy könnyes sayonarát mondva fejezzük be, valódi villámlátogatásunkat, én pedig minden bizonnyal az eddigi legrövidebb beszámolónkat. Innen már nem volt több villámkalandunk, amiért megfáradt testünk igencsak hálás volt, de azért még nem lélegezhetett fel teljes mértékben, hisz várt ránk Ueno sötétebb oldala, előtte pedig a visszabuszozás Sindzsukura.
Olvass el egy korábbi írást is!
Korea:
A kézműves urán hazájából jelentem
Szelfiháború a legdélibb Koreából - Puszan
Japánból ajánlom:
Szerelmeslevél egy Szigethez - Jakusima
Új sorozat: Marokkó!
Villámkaland Kazahsztánban:
