A Fidesz-nek az európai néppárti frakcióban maradva kell szolgálnia az EU és Oroszország jövőbeni összefogását!

Kizárják-e vagy sem a Fideszt az Európai Unió parlamentjének néppárti frakciójából? Jó ideje ez a téma uralja a magyarországi ellenzéki megnyilatkozásokat. A nyugat-európai politikusok szintén növekvő számban nyilvánítanak véleményt az ügyről. Emiatt a magyar kormánypárt megmondó emberei és médiumai feladták az addig rájuk parancsolt némasági fogadalmat. Sőt, maga Orbán Viktor is megszólalásra kényszerült. Az adok-kapok nyomán számos külföldi médium kezdett foglalkozni akár karikatúrákkal kombinált elemzésekben a magyar kormányfő egységbontó, az úgymond az európai értékeket negligáló szerepével. A The Economist rajzán például Manfred Weber, a Fidesz pártcsaládja, az Európai Néppárt frakcióvezetője bevizelt kutyaként dobja ki Orbánt a közös sátorból. Mindazonáltal, a már-már hisztérikus helyzetben mintha senki nem foglalkozna a kérdések kérdésével:

Gyanítom, hogy aligha. Így aztán a szájkaratézás egyetlen tömeghatása az lehet, hogy a közemberek szemében tovább csökken az Európai Unió tekintélye, tovább kuszálódnak a szervezeten belüli erővonalak, növekszik a belső bizalmatlanság és bizonytalanság. Persze, ne feledjük, ennek is lehetnek, sőt vannak haszonélvezői! Ám a szkanderezésnek erről a vetületéről végképp nem esik szó. A sajtó a belső pártcsatározások, a politikusok közötti rivalizálások kulisszatitkaira vadászik, s közülük el is csíp olykor egyet-kettőt. Ezek azonban inkább eltakarják, semmint felfedik a valódi tétet. Alig van esély arra, hogy a nyilvánosságban fölvetődjenek a valójában fontos, geopolitikai összefüggések.

Március 8-án, pénteken azonban napvilágot látott az olasz Silvio Berlusconi által vezetett jobbközép Hajrá Olaszország (FI) párt közleménye. Eszerint Berlusconi telefonon is megerősítette Orbán Viktornak, hogy pártja nem szavazza meg a Fidesz kizárását az Európai Néppártból. „Mindig védtelek és mindig melletted fogok állni” – mondta állítólagos magyar kebelbarátjának a többek között Il Caimano (kajmán), Il Cavaliere (lovag), a Daddy (papi), Il Nano (törpe) becenévvel illetett, az olaszországi miniszterelnöki posztot háromszor is betöltött politikus, aki ellen hamis elszámolások készítése, adócsalás, korrupció miatt számos hatósági eljárás folyt le és folyik jelenleg is. A reá kiszabott, egyetlen jogerős bírósági ítélet nyomán csupán hajlott korára tekintettel nem kellett börtönbe vonulnia. Úgyhogy akár a „Madarat tolláról, embert barátjáról” mondással is előállhatnék mostan. Engedelmükkel azonban túllépnék ezen, és ha már szóba került a baráti viszony, akkor inkább azt a kérdést tenném fel:

Talált, süllyedt! Hát persze, hogy Vlagyimir Putyin. Az orosz államfő, aki akkor is tartotta Berlusconival a kapcsolatot, amikor annak egyáltalán nem állt jól a szénája Olaszországban. Sőt, ha hihetünk a szóbeszédnek, tréfálkozva oroszországi állampolgárságot és gazdasági miniszteri tárcát kínált neki egy vacsorán. Berlusconi azzal viszonozta az iránta megnyilvánuló figyelmességet, hogy 2015 szeptemberében az Oroszország által visszacsatolt Krímbe látogatott, ahol aztán a híres Massandra borospincében tett látogatás alkalmából az orosz elnök egy 90 ezer dollár értékűre becsült, 1775-ben palackozott bort bontatott ki számára.

Mindennek alapján nem zárnám ki azt a lehetőséget, hogy az olasz politikus az orosz államfőnek tett szívességet, amikor felhívta Orbánt. Ennek érdekében még azon is túltette magát, hogy a Fidesz vezetője időközben azzal a szélsőbaloldaliból lett szélsőjobboldali Matteo Salvinival állt össze, aki Berlusconi pártjának egyik olaszországi riválisát, az euroszkeptikus Északi Ligát vezeti. Amiként az Index is beszámolt erről: Berlusconi azt tanácsolta a magyar kormányfőnek, hogy fogadja el a néppárti frakcióvezető kéréseit, vagyis a Manfred Weber frakcióvezető által előterjesztett ultimátumokat.

Hát ezek igazán semmiségek – mondhatja bárki. Talán azok is a CEU kivételével, amelynek a felsőfokú oktatási intézményekhez közismerten kötődő, olykor az amerikai filmekben is érintett, hírszerzési tevékenységben szintén lehet szerepe. Ez persze csak feltételezés, de ha igaz, akkor a posztszovjet térség ellenzéki mozgalmi utánpótlásának, vezetőinek az USA-hoz kötődő kinevelésében igen nagy a jelentősége.

De akkor meg hogy jön a képbe Oroszország, s maga Putyin? Hiszen az orosz vezető Sorossal, az általa szponzorált nyílt társadalom alapítványi szervezetekkel kapcsolatos ellenző magatartása hamarabb megnyilvánult, mint az Orbáné. Nem az lenne az orosz államfő érdeke, hogy csak hadd folytassa a magyar miniszterelnök az Európai Unió gyengítését?

Igen is, meg nem is. Az okokról bőven írtam az előző, az „Orbán a civilizációk összecsapásában” című elemzésemben. Mindenekelőtt arra igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy a nyugati és az ázsiai civilizáció küzdelmében az USA-hoz képest egyre inkább szükségszerűen külön érdekeket követő, az Európai Unió által képviselt országok csoportja mind szorosabb együttműködésre kényszerül Oroszországgal. Ugyanis a világrend átalakulásával megszűnni látszik az a Nyugat szempontjából ideális állapot, amelyben – korábban a gyarmatokról, újabban a pénzügyi transzferrel a perifériákról származó – többletjövedelmek biztosították a demokrácia költséges és nehézkes egyeztetésekre épülő intézményeinek anyagi forrásait, illetve a tömegek többé-kevésbé megelégedett voltát.

Ebben a helyzetben, szerintem, a nyugati társadalmak a demokrácia intézményrendszerének gyengítésével lesznek kénytelenek reagálni a kihívásokra, hogy a hatalomkoncentrációval, a központi döntéseknek nagyobb teret engedve mozgósítsák saját belső erőforrásaikat, s a mostaninál nagyobb mértékben fordítsák azokat – no meg a magán multióriásoknál mind nagyobb mértékben halmozódó tőkejövedelmeket – az állami, a társadalmi érdekeknek inkább megfelelő célok finanszírozására.

Nem új dolog ez a kapitalizmus történetében. A pénzügyi-gazdasági válságok esetén, a háborúk utáni helyzetekben az USA-tól Nyugat-Európáig mindig érvényesült ez a felfogás. Ennek következménye volt 1932 és 1936 között az amerikai New Deal, amelynek részeként mindmáig ható módon erősödött meg az elnöki hatalomgyakorlás intézményrendszere az USA-ban. Tegyük persze hozzá, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerének többé-kevésbe megfelelő működése mellett!

Ugyanebben az időben, a társadalmi-gazdasági válságra adott radikális válaszként fogható fel a sztálini Szovjetunió viszonyainak kiépülése. Ennél is szélsőségesebben történt a hitleri Németország gazdaságának a diktatórikus, faji alapon is kirekesztő hatalomgyakorlás révén történő felpörgetése. Ezt követte a szükséges erőforrások transzferálásának Kelet-Európából tervezett kísérlete, aminek a Mein Kampf szerint mindenekelőtt oroszországi rabszolgamunkára kellett volna épülnie. Ám, mint tudjuk, véres pusztításokba torkollott. Európa, Ázsia, a Közel-Kelet, Észak-Afrika számos országának felperzselésével végződött.

Minden jel arra utal, hogy a nyugati társadalomirányítási mechanizmusok némileg konvergálni fognak a mai oroszországi gyakorlattal. Ami korántsem olyan, mint amilyennek a mai nyugati, főleg washingtoni és New York-i, vagy onnan sugalmazott, olykor féktelen bírálatok mutatják. Vagyis a történelmi és kulturális különbségekkel is számoló EU–Oroszország konvergencia nem annyira valóságtól elrugaszkodott, mint azt az EU gyengítésében, az eurázsiai térség gazdasági összekapcsolásában ellenérdekelt amerikai tőkeérdekek kiszolgálói gyakran el akarják hitetni.

A putyini vezetés – a kapitalizmus viszonyai közepette, a sztálini, hruscsovi, brezsnyevi gyakorlathoz képest – szembetűnően nagy teret enged az egyénibb megoldásoknak, a regionális és a helyi érdekek érvényesülésének, a társadalmi vitáknak, a vezetők és a vezetettek közötti párbeszédnek, a vélemény- és sajtószabadságnak, a jogállami normák betartásának. Persze, az ország 1990 és 2000 közötti kirablásához hasonló helyzet elkerülése, és az akkor tapasztalt végletes társadalmi káosz ismétlődésének megakadályozása érdekében, továbbá a NATO csapatainak az orosz határok közelébe telepítésére is tekintettel, a nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozással, az állami beavatkozás lehetőségének fenntartása mellett.

Tegyük hozzá ehhez: a nyugat-európai politikusok hangzatos, Moszkva elleni bírálatainak örve alatt mindig folyt és folyik a termelés az oroszországi német és francia gyárakban, ömlött be a nyugati alkatrész a közúti, a vasúti járműgyártásba, az energetikai iparba. Óriási üzletek köttettek az északi földgáz- és kőolajkincs nyugati, köztük amerikai, óriásvállalatok közreműködésével történő kitermelésére. Szintén nyugati cégek bevonásával és technológiával fektetik a Balti-tenger medrébe az Északi Áramlat 2 gázvezeték csőkígyóját, akár olyan országok területi vizein is áthaladva, amelyek rendre rosszallásukat fejezik ki a Kreml politikájával kapcsolatban. És akkor még nem beszéltem az osztrákok számára gyümölcsöző gázelosztó-központ grandiózus fejlesztéséről, vagy az űripari, űrkutatási együttműködésről.

Vagyis szó sincs arról, hogy a Kreml célja magának az Európai Uniónak és tagországainak teljes legyengítése lenne. Ellenkezőleg, Moszkva – miközben önmagát jobb gazdasági helyzetbe igyekszik hozni – előkészíti, hogy akár a közeljövőben minden eddiginél szorosabb szövetségre lépjen Brüsszellel. Ebbe bőven belefér némi zavarkeltés, hiszen egy kissé megosztott, majdani tárgyalófélnél előnyösebb feltételeket lehet kialkudni. Természetesen, mindig szem előtt tartva, hogy csupán a két kontinensnyi térség egyesített gazdasági erejének egészével együtt lehet megfelelni az új kihívásoknak.

Amíg csak bakafántoskodásaival kötötte le brüsszeli és strasbourgi energiákat, az nagyon is rendben volt, mert Oroszország lélegzetvételhez jutott a Titánok harcára való felkészüléshez. Az azonban nem áll Moszkva érdekében, hogy az USA-val máris zajló, a Kínával a jövőben várható küzdelemben,  teljesen szétverjék az EU, mint lehetséges gazdasági és politikai szövetséges intézményrendszerét, s a szétesésig meggyengítsék annak kohéziós erejét. Azt is könnyű belátni, hogy hosszú távon az Európai Unió számára szintén az Oroszországgal való összefogás kínál esélyt arra, hogy elkerülhető legyen akár az amerikai, akár az ázsiai szuperhatalom gazdasági alávettségébe kerülés.

Mindent egybe vetve, ha Nyugat- és Közép-Európa, továbbá Oroszország nem áll össze, belátható időn belül arra lesznek (leszünk) kárhoztatva, hogy az USA-tól, illetve Kínától egyoldalúan függő helyzetbe kerülve, azok lakosságának magas, illetve javuló életszínvonalának fenntartásához szükséges többlet források megtermelésében az eddigieknél is nagyobb  mértékben vegyenek (vegyünk) részt. A Berlusconin keresztül Orbánhoz eljuttatott intelem tehát arról szól: maradjon, ahol van, mert ott kell szolgálnia a Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő gazdasági övezet a rendszerváltozáskori német kancellár, Helmut Kohl által emlegetett, talonba tett, de lassan ismét előveendő, Putyin által évtizede lamentálva szóba hozott tervének valóra váltását. #

CÍMKÉP: Berlusconi miniszterelnök 2002-es budapesti látogatásán szkanderezéssel tette Orbánt próbára, de még 2019-ben sem vette le róla a kezét

Véleménye fontos az iránymutatásban. Ha nem szavaz, a trolloknak engedi át a véleményformálást. Gondolja meg, mit veszítünk a passzivitással!