Lackfi János: Hentesáru

A Moszkva-téri hentesárupult mögött a nagyfiúk

a véres szerveket dobálják, a kés, akárha vajban, fut,

a csattogós májak, zúzák, a leffenő nagy combfilék,

a csirkecombok kánkánjára izgul most a férfinép,

kampókon lóg a füstöltáru, gigászi cipzár-oldalas,

tömzsi palacknyi csülkök ringnak, egy-két poén itt félszavas.

A kés-kivájta deszkalapra, hopp, vérvörös massza zuhan,

a ritmikus, nagy nyisszanások elintézik majd gondosan,

mert csókolom, jobb pulykahúsnál bolognaihoz nincs bizony,

akarja, hogy kockákra vágjam? ezt nézze meg, ez színizom!

hogy tetszik lenni, régen láttuk, jó színe lett, s ez a kabát!,

a hentesbácsi sose látott ilyen aranyos kisbabát!

A benzinár is föl-le megy már, jaj, ahogy mondja, főnökúr,

hülyítenek csak minket fentről, a kisember hiába túr,

maga a bankban, én a pultnál, más falaz, ablakot pucol,

Fradi az Isten, jó ebédhez legjobban magyar nóta szól.

Tegye már mellé azt a csöppet, ne árválkodjon egyedül,

fél kiló jó lesz, így maradhat, végül a halál hegedül.

Egy üvegezett kalickából cseppnyi kerek ablakon át

Gizike kukkol pápaszemmel, csengetve pénztármasinát,

Zoli, mennyi a töpörtyű most? lemérted a koviubit?

ha nincsen éppen sorban állás, egyik fiú odapucsít,

főzi kicsit Gizi fejét, mert unja már magát nagyon,

késhegyről májassal kínálja, nyelvre vigyázz, ugye, finom?

Aztán fúriaként berontva egy nő a Lacit keresi,

míg azt a raktárból szólítják, tüzet fújnak orrlikai,

majd előkerül szégyenkezve, esetlenül a nagy melák,

szemét földre szegezve minden elkövetett hibát belát,

pereg az asszony fürge nyelve, a talponálló asztalok

népe rág, bambul, síri csöndben. A Föld vállat von, azt forog…