Általában minden magával ragad, ami emberfeletti, hatalmas, méreteiben félelmetes, mondhatni, eltipró; nem áll tőlem távol az ipari építészet esztétikája sem, ha lefegyverez a tömegével. Ld. a százhalombattai olajfinomítót, vagy az ÖMV ugyanilyen tárgyú egységét Bécs határában. Ahányszor elhajtok mellettük, le sem tudom róluk venni a szememet. Amit pedig különösen szeretek, az a közlekedés: mindig örömöt okoz, ha behajtok egy benzinkútra, mert úgy vagyok ezzel, mint az Apokalipszis most c. filmben Kilgore ezredes: „Imádom a reggel leszórt napalm illatát!” Én meg a benzinnel és a gázolajjal vagyok így.

Nos, a Brenner-hágó ilyen hely. Néztem, néztem a térképen, és azt mondtam: márpedig ide el kell jutnom. Hiszen az ókortól a mai napig ez a kellemes völgy az, ami összeköti Északot Déllel, a németeket az olaszokkal, a császárokat a pápával. Innsbruckból indultam a bevételére.

Mármost egy fontos utazási információt erről. Fenn, a hegyek élén fut kanyarogva a sztráda (vagyis a kedvencem), autóáradattal, benzingőzzel, vánszorgó kamion–vonallal; na, ezen ne induljunk el felfedezni ezt a tájat. Több oka van ennek.

Az egyik pénzügyi: a Brenner–pálya az osztrák oldalon nem tartozik azok közé, amelyeket a közönséges autópálya-matricával felkereshetünk, nem, ez egy külön fizetős útszakasz, kapukkal. Ha nem akarunk ezek előtt tolongani (mert több is van belőlük), akkor előre meg lehet rá váltani jegyet, helyesebben szólva: egyedi áthaladási jogot, amiért kapunk egy külön sávot, ahol rendszámunk alapján azonosítja a gép a kocsinkat, és felnyílik előttünk a kapu; ha valami gixer adódik, rögtön egy menekülő útvonalon vissza tudunk térni a rendes, jegyváltós bejáratokhoz. Az engedélyt elektronikusan lehet megrendelni, de vigyázzunk vele, mivel nem lesz azonnal hatályos – az EU fogyasztóvédelmi szabályai miatt csak a vásárlástól számított 18 nap elteltével lehet vele közlekedni. (Addig vissza lehet váltani.)

A másik a turisztikai szempont: a Brenner-autópálya a hegyek ormán halad végig, a völgy fölött kanyarogva, célzatosan elkerülve minden lakott helyet. A szélső sáv tele van teherjárművekkel, tehát a tájból miattuk semmit sem látni, a belső sávon viszont nyomni kell a gázt, hogy haladjunk. Végső soron kapunk a pénzünkért kb. 50 km szürke sávot és állandó, kényszerű száguldást.

Lentről viszont lehet élvezni (mármint vizuálisan) az erre kiépített architektúrát, amely viseli e súlyokat, magyarán az oszlopokat, pilléreket. (Gondoljunk bele: itt egy közönséges vasbeton oszlop átlagosan 3 x 6 x 20 méter: tehát öt oszlopban minimum 2.250 köbméter anyag van, és akkor az alapozásról még nem beszéltünk: egy völgyhíd tehát kb. 4.000 köbméter vasbetont nyel el.)

Nekivágtunk a hágónak (ami igazából egy igen széles alpesi völgy), s időnként megálltam, hogy a fejem fölött futó autópálya pillérjeit bámulva hallgassam a fent zúgó közlekedés moraját. A leglátványosabb elem természetesen az Európa-híd (Patsch és Schönberg között), amelynek hossza 820 m, legnagyobb fesztávolsága 198 m, magassága 190 m.

A mérnöki csúcsteljesítményt 1963. november 17-én adták át; 2004-ig a magasságát tekintve nem is volt párja a földrészen, ekkor azonban átadták Franciaországban a millaui völgyhidat, az lekörözte őt a méreteivel. De azért álljunk előtte tisztelettel! Ezt a turisták is megteszik, van az út szélén egy kis parkoló, mindig állnak ott a népek és bámulják a látványt.

De ez még csak a Brenner eleje (Innsburck felől nézve): aztán az út a völgyben ide-oda kanyarog, hol szerpentinekbe vált át, hol egyenesen halad, de néhányszor felbukkan a fejünk fölött egy-egy autópálya-szakasz. 

Falvak, városkák következnek 10-12 km-enként, ezek többsége egy-egy utcából és néhány párhuzamos mellékutcából áll, érdemi látnivaló nélkül. Közben viszont lehet elmélkedni azon, hogy az itt élő osztrákok mégis hogy képzelték el az életet? Mert a völgy két oldalán apró házcsoportok és magányos tanyák ülik meg a hegyeket olyan meredek szerpentinutakkal, hogy ugyancsak el lehet rajta csodálkozni: hogy jutnak fel oda a lakosok? Hogy kerül oda az ivóvíz? Van-e ott gázszolgáltatás? És a mentő? És a rendőr? Bár a táj nyugalma láttán ez az, ami a legkevésbé elképzelhető.

Mármint a helyi lakosok számára, mert különben a kanyargó út tele volt rendőrkocsikkal, amelyekből az osztrák fakabátok elszántan méregettek minden autót. Nem, nem a gyorshajtókra vadásztak (azoknak nem ez a terepe), hanem migránsokat szállító kocsikra, mert az olaszokat nagyon nem hagyták békében: több helyen leállították őket. (2018-ban járunk.) Amióta elterjedt az, hogy mi, magyarok vagyunk Európa migránsfalói, velünk nem törődtek sem itt, sem az osztrák-német határon. Ha átkeltünk Németországba, s a torlódásban – mert van határellenőrzés! – meglátták a magyar rendszámtáblát, az őrök közömbösen tudomásul vettek minket: jó gyerekek vagytok, menjetek! Az olaszokra viszont menetrendszerűen rászálltak…

A végén elérkeztünk a határtelepülésre, azaz Brennerbe, ill. olaszul Brenneroba. Teljesen jelentéktelen helység, két útból áll: az egyik az olasz oldal felé hajtó egyirányú út, a másik a visszaút, szintén egyirányú, e mellett található meg a vasútállomás is.

Az országhatárt két ház falára kihelyezett tábla jelezte. Megállóhelyek, pizzériák. Lehajtottunk az olasz oldalra, ott tettünk egy kört egy hatalmas, üres parkolóban. Az út innen lefelé visz a mind szélesebb völgybe. A forgalom visszafelé sem túl sűrű, csak a helyiek, a smucigok és a fotózás megszállottjai közlekednek errefelé, a többiek a sztrádán hatolnak előre.

Szerintem mi járunk jobban.