Azt a kifejezést, hogy sztárfilm mostanság nem sűrűn használhatjuk. Alig akad ma már színész, akinek elég megvillantania egy mosolyt, hogy a nézők megrohamozzák a mozikat, egy sztárfilm lényege pedig éppen az, hogy olyan szerepet toljanak alá, amiben minél többet mosolyoghat. Ezek az alkotások a pillanatnak szólnak. Kihasználják főszereplőik kedveltségét hol több-hol kevesebb bevételre fordítva azt, de filmtörténetet ritkán írnak. A közelmúltból ilyen volt a Jennifer Lawrence és Chris Pratt együttes vonzerejében bízó, gyorsan a süllyesztőbe került Utazók. Az inkább forgatókönyvíróként ismert Robert Towne második rendezése, Az utolsó csepp is a sztárerőt helyezte előtérbe, ennek biztosítására pedig nem akármilyen triót hozott össze. Mel Gibson a Halálos fegyverrel robbant be az előző évben az akcióhősök elitjébe. Kurt Russell már elkészítette legfontosabb filmjeit Carpenterrel, Michelle Pfeiffer előtt A sebhelyesarcú óta pedig sorra tárultak ki az egyre nagyobb kapuk. Az megért volna egy mozit, ahogy ők hárman az adóbevallásukat töltik ki, de a Kínai negyed írójától szerencsére ennél többre futotta. Az utolsó csepp azt a jó öreg kérdést teszi fel egy bűnügyi történet keretében, hogy melyik nyom többet a latba, a szerelem vagy a barátság?

Dale McKussic (Gibson) drogdílerként jövedelmező és lebukásmentes pályát futott be, de már kizárólag baráti szívességként hajlandó efféle ügyletekben részt venni. A mexikói drogbáró, Carlos számít is rá, annál is inkább, mivel készül meglátogatni őt, hogy pontot tegyen egy korábbi megállapodásukra. Nick Frescia (Russell), akárcsak Carlos, régóta ismeri McKussicot, ám barátságukat próbára teszi, hogy a drogellenes osztály vezető nyomozójaként azt a megbízást kapja, hogy kapja el Carlost. Róla senki nem tudja, hogyan néz ki, csak az ő Mac haverja, ezért minden lépését nyomon követik. Mikor Nick felfigyel arra, hogy barátja feltűnően gyakran látogat egy elegáns éttermet, gyanakodni kezd, hogy ott is akad rejtegetnivalója, egészen addig, míg meg nem látja, hogy ki gondoskodik a vendégekről. Némi hátsó szándékkal, de ő is ráhajt hát az éttermet vezető Jo Ann Vallenarira (Pfeiffer). A szerelmi háromszög kiéleződik, amikor Carlos is belép a képbe, aki Jo Annben veszélyforrást lát.

Az utolsó csepp előkészítése több akadályba is ütközött, mivel a stúdiófőnökök nem nézték jó szemmel, hogy a történet pozitív főszereplője egy drogkereskedő. Harrison Ford, aki már elvállalta az eljátszását, be is ijedt, hogy mit fog szólni a közönség, ha ebben a szerepben látja, és lemondta a filmet. Towne és producere, Thom Mount sietve felkeresték Ausztráliában Mel Gibsont, hogy személyesen győzzék meg, lépjen a helyére, ám hiába jártak sikerrel, a Warner stúdió vezetősége így is meghúzta a költségvetést a film témája jelentette kockázatra hivatkozva. A nem mindig tisztességes eszközökkel dolgozó zsaru, Nick Frescia majdnem Alec Baldwin lett, aki több meghallgatáson is részt vett, azonban Mount volt az, aki úgy gondolta, hogy Kurt Russell jobb lenne, ezért inkább neki ajánlották fel a szerepet. Towne és az épp egy csúnya váláson keresztülmenő Michelle Pfeiffer nehezen jöttek ki a forgatáson. Az író-rendező egészen odáig ment el, hogy nyilvánosan a legnehezebb esetnek nevezze azok közül a színésznők közül, akikkel együtt dolgozott, ami tekintve, hogy ezen az illusztris listán többek közt a díva Faye Dunaway is szerepel, nem kis szó.

Robert Towne név nélkül legalább annyi klasszikus elkészüléséhez járult hozzá, mint amennyinek a stáblistáján fel lett tüntetve. A krimikben már otthonosan mozgott, a neki Oscart hozó Kínai negyeden kívül A Parallax-terv és az Őrület forgatókönyvébe is besegített. Az utolsó csepp lényegében neo noir volna, ám a műfaj rajongói meglehet megtagadnák tőle ezt a besorolást, ezeknek a filmeknek a legfőbb eleme, a sötét hangvétel ugyanis kevéssé határozza meg. A főszereplők ugyan nem makulátlanok, azonban végső soron jó emberek, akik nem, hogy rosszra csábulnának, hanem jellemet mutatnak akkor, amikor a sors kihívás elé állítja őket. Erősen megszépített változata ez hát a rég idők sötét krimijeinek. Towne hagyta előtörni a romantikus oldalát, de vehetjük úgy is, hogy csavart a formulán. Filmjében nem a bajt hozó nő vagy a bűnöző az, aki másokat kihasznál, hanem a rendőrök. Pfeiffer karaktere ebből a szempontból két oldalról is áldozat. Jo Ann legfeljebb távolról, külsejében femme fatale, ám mindent elmond róla, hogy végül azt a férfit választja, aki több tisztességet mutat. Azért Towne kissé erősíthetett volna még rajta. A nő hajlamos túl gyorsan elcsábulni, mitöbb rekordsebességgel szerelembe esni. De ki is hibáztathatná érte? Azzal a tekintettel, amivel Mel Gibson és Kurt Russell egyaránt néznek rá, jéghegyeket lehetne megolvasztani. Igaz ezen a téren Michelle Pfeiffert se kell félteni.

Az utolsó cseppet a stúdió igyekezett úgy beállítani, hogy majd szétrobban a feszültségtől, pedig valójában egy igen lassú folyású film. Csak a végén gyorsulnak fel az események, addig többnyire beszélgetések töltik ki az időt, melyek feltárják a szereplők valódi arcát. Erre szükség is van, mivel nem mindenki az, akinek mutatja magát. Még az se vehető biztosra, hogy ki is az, akit főhősnek nevezhetünk, ami annyiból is jó, hogy korántsem egyértelmű, hogy Russell és Gibson közül ki nyeri el Pfeiffer szívét. A kialakult helyzet árulásra akarja mindegyiküket kényszeríteni. A hűségből ismét csempészésbe keveredő Macet mindjárt két szoros barátság is arra kötelezi, hogy felülvizsgálja melyik oldalra álljon. A Carlos és Mac közti valós kötelék a film talán legérdekesebb szála. Towne, akinek ekkoriban romlott meg a kapcsolata a hozzá közel álló Jack Nicholsonnal, a saját keserű dühének adott hangot, amikor Carlos kirohanást intéz Mac ellen, amiért szembefordult vele. A korábban feltett kérdésre, hogy érhet-e többet egy sokéves barátság a szerelemnél, a pénznél, vagy a hivatás diktálta kötelességtudatnál személyenként eltérő válaszokat kapunk. A szereplőkre nehezedő, fokozatosan növekvő nyomás a dilemmát olykor percenként megfordítja. Kevésen múlik a végkimenetel, de akárhogy kavarodnak románcok és brománcok, Towne arra jut, hogy egy barátság még az árulást is túlélheti, ettől pedig a legkeményebb férfiúi szív is megdobban.

Egynéhány fura jelenetváltás arra utal, hogy Towne-val több részt is kiszedettek, hogy a játékidő két óra alatt maradhasson. A besúgó meggyilkolása például nem csak zagyva hirtelenséggel történik, de az utóhatásából épp azt hagyják ki, akit személy szerint a legközelebbről érint. Towne többnyire visszafogottan és igényesen rendez, annál kiugróbb hát, amikor néha-néha enged a giccsnek. Erre leginkább akkor kerül sor, amikor erotikával akarja megtölteni a jeleneteket. Pfeiffer és Gibson szeretkezése a jakuzziban, mintha csak a Playboy csatornára készült volna. Ha valaki tudni akarja, hogyan nézne ki, ha a világ egyik legjobb operatőre, Conrad L. Hall szoftpornót forgatna, annak nem kell tovább keresgélnie! A jelenetet az menti meg a kínosságtól, hogy Towne egy pillanatra humorral kacsint ki ránk: a fülledt aktus közepén bevágja a megfigyelőkocsit, melyben két ügynök a távcsövön veszekszik. Azt, hogy mitől is vált Hall a szakmájában élő legendává, illusztrálja az a rész, melyben Gibson és Russell a tengerparton ülve dumálnak, mint két igazi, gyerekkori jóbarát miközben végig csak a körvonalukat látjuk a lemenő nap fényében.   

Az utolsó cseppet Towne íróként inkább a kezében tartja, mint rendezőként. Akármelyik szereplőre gondolok, nem találok olyat, aki ne árnyalt, hús-vér figura volna. Még a kisebb jelentőséggel bíró karakterek is megragadóak a filmben. A legemlékezetesebb monológ a barátságról például egy mellékalak szájából hangzik el. Hálás szerepet írt Towne a sztárjaihoz képest kevésbé ismert színészeknek, mint Raul Julia és a betonfejű főnököt tucatszor eljátszó, de soha nem unalmas J.T. Walsh. Julia viszonylag későn lép színre, ám jelenléte elhomályosítja Mel Gibsonét. Ebben közrejátszik, hogy Towne jobban alapozott Gibson vonzerejére, mint bármi egyébre tőle. Egy-két jelenet jutott neki, amiben a durvább, már-már ijesztő oldalát is megvillanthatta. Michelle Pfeiffernél szintén az volt a fő elvárás, hogy ellenállhatatlan legyen, azonban mikor lehetősége nyílik rá nem elhanyagolható színészi tehetségét is beveti. Kurt Russellnek jutott a legellentmondásosabb szerep, ezért az ő alakítása lett a hármasból a legkiemelkedőbb is. Mikor az általa megformált zsaru látszólag totálisan kiadja magát, majd a következő pillanatban már Pfeiffer telefonját próbálja kihallgatni, Russell akkorát játszik, amit díjazni lett volna ildomos.  

Towne alkotása érzéssel járja körül a közelinek hitt kapcsolatok mérlegre kerülését, ám mindenek előtt mégis sztárfilm. Arra épül, hogy kimaxolja a három főszereplő azon - főképp külső - adottságait, melyekkel el szokták az embereket bűvölni. Towne a legjobb éveikben hozta őket össze és régimódi, hollywoodi glamourral kapta el sikerre éhes, energiával teli ragyogásukat. Mel Gibson és Kurt Russell megnyerő könnyedségét, a sebzetten is elragadó Michelle Pfeiffer időtlen szépségét. A film élvezeti értéke nagyban függ attól, hogy mennyire szeretjük a benne látható színészeket. Az utolsó cseppet akciószegénysége a maga idejében is gátolta. Azóta az elvárások csak nőttek, viszont ekkora kaliberű hármas nem túl gyakran jött össze a vásznon. Gibson, Russell és Pfeiffer egy térbe kerülésének még ennyi év után is súlya van. Eltekintve a benne megnyilvánuló kirobbanó sztárerőtől Az utolsó csepp mindössze egy jó krimi, semmi több. Robert Towne a készítése közben megkötött néhány kompromisszumot, ami már túlzottan közönségkiszolgálóvá tette alkotását. Talán emiatt lett ez a film is elfeledve. Towne profin kikevert egy bódító sztárkoktélt a lehető legpazarabb összetevőkből, melynek hatása hamar elillan, de amíg tart, addig határozottan kellemes.

ÉRTÉKELÉS: 80%