Száz éve született a Gulág krónikása

A Szovjetunióban sokan megjárták az elismerés, elűzetés, elismerés hullámvasútját, de kétszer és ilyen nagy szintkülönbségekkel talán csak Alekszandr Szolzsenyicin. A Gulág krónikása december 11-én lenne száz éves.

Az irodalom és a történelem érdekelte, mégis matematika-fizika szakra ment az egyetemen. El is végezte – jól is jön majd a rabság alatt –, a színházi álmok viszont nem akartak teljesülni: 1939-ben elbukta a felvételit a Rosztov-na-Donu-i színiiskolába. Az bölcsész önképzést 1941-ben a Filozófiai, Irodalmi és Történeti Intézetben – ez nem sokkal később lett a Lomonoszov Egyetem része – cserélte volna tudományosabbra, ebbe viszont beleszólt a II. világháború.

A hullámvasútra itt ült fel az akkor magát még marxista-leninistának valló Szolzsenyicin: a Vörös Hadseregben századosi rangig vitte, több kitüntetést is kapott, és a hátráló németek nyomában Kelet-Poroszországig jutott, de a győzelmet már rangjától megfosztott elítéltként élte át, négy hónapos moszkvai kihallgatási sorozat után a KGB hírhedt központjában a Ljubljankán.

Pedig ekkor még mindig leninista volt, csakhogy egyre inkább úgy gondolta, Sztálin erről az útról csúnyán letért. „Ha gondolod, ne mondd ki. Ha kimondod, ne írd le. Ha leírod, ne őrizd meg” – a szovjet életben maradás kézikönyvének alaptételét Szolzsenyicin nem tartotta be, gondolatait ugyanis megírta egy barátjának, és a levél nem meglepő módon fennakadt a katonai cenzúrán, mert hát azt a cenzor könnyedén dekódolta, hogy a „bandavezér” Sztálint jelentheti. (A szovjetellenes agitációnak minősülő levél címzettje is Vorkutában kötött ki nyolc évre.)

Moszkvai építkezésen dolgoztatták, aztán saraskáról saraskára járt – ezek a Gulág tudományos központjai voltak, ahol olyan megbízhatatlan agyakat fogtak tudományos kényszermunkára, mint a szovjet repülőgépgyártás későbbi irányítója, Tupoljev vagy a Szputnyikkal és Gagarinnal az űrverseny első fejezeteit a szovjeteknek később megnyerő Koroljov. Szolzsenyicin ide nem a bölcsészet iránti érdeklődésének, hanem matematikus végzettségének köszönhetően került.

Szerencsére a rabságból nem azt szűrte le, hogy mégis érdemes lenne betartani a szovjet túlélési receptet, hanem az ellenkezőjét: elkezdett komolyan írni. Előbb az elég érzékeny 1930-1945 közötti időszakról írt önéletrajzot trochaikus tetrameterben. (Az ösvények címre lefordítható munka egyébként csak 1999-ben jelent meg), aztán a Butirka börtönébe és újabb saraskába kerülve begyűjtötte az élményeket Pokol tornácán megírásához, de később az első moszkvai munkatábori élményeit is színdarabbá gyúrta A kopasz és a lágerkurva címen.

A saraskában megint nem sikerült csöndben maradnia, ezért meg sem álltak vele Észak-Kazahsztánig: enélkül viszont nem született volna meg az Ivan Gyenyiszovics egy napja – ami korszakalkotó íróvá tette, bár ezt akkor még, a munkatáborban brigádvezetőként, sztrájkoló rabként nem remélhette.

Hogy a helyzet még reménytelenebb legyen, hererákot fedeztek fel nála és még a lágerben megműtötték. Aztán, amilyen gyorsan bebörtönözték, olyan gyorsan – néhány héttel Sztálin halála előtt – kiengedték. A Szovjetunióban persze ez nem volt egyenlő a szovjet mértéknek megfelelő szabadsággal sem, mert akárhová nem költözhetett: Kazahsztán déli részére száműzték, a háromezres Birlikbe, ahol matematika tanárként dolgozott.

Egyedül ment, 1940-ben elvett és a háború, majd a fogság miatt alig látott felesége ugyanis 1948-ban hivatalosan is elvált tőle, ami az elítéltek megszokott sorsa volt.

A daganat megint kiújult, de Szolzsenyicin ebből is jól jött ki: Üzbegisztán fővárosában, Taskentben megműtötték, és nem csak felgyógyult – és élt 90 éves koráig –, de ebből írta meg a Rákosztályt.

Egyelőre mindent csak az asztalfióknak szánt, de a Sztálin halála utáni lökdösődést megnyerő Nyikita Hruscsov változást hozott Szolzsenyicinnek is. 1956-ban kimondták, hogy nem bűnös, 1957-ben hivatalosan is rehabilitálták. (Egykori feleségét újra elvette, igaz, 13 évvel később már Szolzsenyicin hagyja majd ott a 21 évvel fiatalabb Natalja Szvetlováért.)

A hruscsovi desztalinizáció Szolzsenyicinnek esélyt adott, és az Ivan Gyenyiszovics egy napját (ekkor még Scsá-54 címen) eljuttatta a szovjet írók lapjaként működő Novij Mir főszerkesztőjének. A ma liberális lapként létező folyóirat Hruscsov engedélyével le is hozta művét 1962-ben. Szolzsenyicin első publikációja 8 évvel később irodalmi Nobelt is hoz, bár az már a hullámvasút második völgyére esik.

Az Ivan Gyenyiszoviccsal Szolzsenyicin elismert író lett, és egyelőre abból sem lett baja, hogy már rég nem volt marxista, hanem csöndben orosz nemzeti patrióta irányba fordult. A Lenin-díjat nem is kapta meg, de megjelent a Pokol tornácán. Amikor azonban 1964-ben Hruscsovot kiszorította a Sztálint ismét kifehérítő Brezsnyev, megint rosszra fordult az ekkor már legismertebb művén, a Gulag-szigetcsoporton dolgozó Szolzsenyicin helyzete.

1965-ben házkutatást tartottak ismerősénél, ahol a kéziratait őrizte. Publikálni nem tudott, a Rákosztály sem jelenhetett meg, de felolvasásokat még tarthatott. Közben egyre ismertebb lett Nyugaton, megjelent a Rákosztály és a Pokol tornáca az Egyesült Államokban is.

Csehszlovákia megszállását elítélve Szolzsenyicin ismét belső ellenség lett. 1969-ben kizárták az Írószövetségből is.

Az irodalmi Nobel-díj odaítélésekor – amit Szolzsenyicin természetesen nem vehetett át, ahogyan 12 évvel korábban Borisz Paszternak sem, bár Mihail Solohov 1965-ben igen – már teljes össztűz zúdult rá a sajtóban. De azért már elég messze vagyunk a sztálini érától ahhoz, hogy ebből börtön legyen. Majdnem mégis lett, miután Szolzsenyicin egyik segítője öngyilkos lett, nem sokkal azután, hogy a hatóságok a készülő – valójában már évek óta készen rejtegetett – Gulág kéziratát akarták megszerezni. A nő halála után Szolzsenyicin döntött a nyugati kiadásról, ez nem volt nehéz, mivel mikrofilmen már 1968-ban kicsempészték a Szovjetunióból. A megjelenés után a szovjet felső vezetés hosszas vita után úgy döntött, börtön helyett inkább hazaárulás vádjával – feleségével együtt – kiutasítják Szolzsenyicint, és megfosztják szovjet állampolgárságától. Így érkezik meg Nyugatra, ahol írósztárnak kijáró médiaérdeklődés fogadja.

A fogadtatás nem sokáig felhőtlen, megbecsülésnek örvend ugyan szovjetkritikája, ám a közönséget megdöbbenti, amikor kiderül, hogy gondolkodása elég egyértelműen a nagyorosz nacionalizmus felé hajlik.

„A Nyugat sem azt kapta, amit várt: Szolzsenyicin híres Harvard egyetemi évnyitó beszédében (1978) a demokrácia dicshimnusza helyett a fogyasztói társadalom lesújtó kritikáját adta, vádolta a Nyugat közömbösségét, lelki kiüresedését és habzsoló, önmérsékletet nem ismerő életmódját.

1976 és 1994 között Vermont államban Cavendish mellett vásárolt birtokán élt családjával a világtól elzárva, az írásnak szentelve minden percét. 1983-tól hét évig interjút sem adott. 1978-tól Párizsban adták ki összegyűjtött műveit, az YMCA-Press keresztény kiadónak maga az író és felesége készítették elő a szövegeket. Ekkor jelent meg A pokol tornácának eredeti, 96 fejezetes változata (a rövidített 87 fejezetből állt).” – írta 2001-es esszéjében Hetényi Zsuzsa.

Nem úgy antikommunista

Szolzsenyicin kommunizmusellenességéből nem a demokratikus átalakulás, hanem Szovjetunió orosz nemzetállammá alakítása következett, ami esetleg passzolt a korai és talán közvetlenül a világháború utáni emigrációs hullámhoz, de semmiképp sem illett a hetvenes évek emigrációjához és az emberi jogokért küzdő belső disszidensekhez, amilyen például az orosz hidrogénbomba atyja, a Nobel-békedíjas Andrej Szaharov, vagy a Szolzsenyicin mellett nyilvánosan fellépő Vlagyimir Vojnovics volt. Ő majd 1980-ban veszíti el szovjet állampolgárságát, később pedig a Moszkva 2042 szatirikus regényében odacsap Szolzsenyicinnek is.

Mégsem került a perifériára Nyugaton, megbecsülésnek örvend, amelyet nagyban megalapoz a Gulág Szigetcsoport, amelyben Szolzsenyicin saját történetén keresztül mutatja be a sztálini büntetőtáborok életét. Saját magáról is önkritikusan írt katonatiszti éveire, az akkor kezében érzett hatalomra emlékezve, elismerve, hogy nem sokon múlik, kiből lesz fogoly és kiből kegyetlen vallató.

Megint Szolzsenyicin nyer

Ekkor kevesen gondolnák, hogy Szolzsenyicin valaha visszatérhet. Ellenkezőleg a 80-as évek első fele újabb disszidenseket hoz, Vojnovics mellett elűzik Jurij Ljubimovot is, és belső száműzetésre ítélik Andrej Szaharovot.

A peresztrojka földindulásszerű változásaival eljött Szolzsenyicin hazai elismerésének második csúcspontja: 1989-ben részben, 1990-ben egészben megjelenik a Gulág. A Szovjetunió felbomlásával Szolzsenyicin végleg hazatér, Jelcin nagy csinnadrattával fogadja, az állam 4,5 hektáros földterületet ajándékoz neki új otthonához.

Gorbacsovról nem volt túl jó véleménye: naivnak és az ország lerombolójának nevezte, amivel azért ma már sok orosz egyetért. „De ő adott nekünk szabadságot” – ismerte el, bár demokráciaellenességével ellentmondásban lévőnek tűnik hogy ezt azért értékelte.

Jelcintől sem esett hasra, szerinte Oroszország első elnöke a privatizációval nagyban hozzájárult Oroszország szétrablásához – ezzel a megállapítással megint csak nincs egyedül Szolzsenyicin Oroszországban.

Ahogyan a „Kétszáz éve együtt”, a zsidók és az oroszok együttéléséről szóló művében tett az antiszemita sztereotípiákat sem nélkülöző művének megállapításaival sem.

Mindezzel azonban éppúgy nem került a partvonalra, ahogyan nyugaton tett, sokaknak váratlan kijelentései sem érvénytelenítették a sztálinista rendszer lényegét megragadó műveit, és nem idegenítették el a valójában más világot képviselő, szintén legendás szovjetkritikus értelmiségieket: Ljubimov például újra visszatérve Oroszországba maga is színpadra vitte Tagankában a Pokol tornácán színpadi változatát – Saraska címen –, és a színházfenomén maga alakította Sztálint a darabban.

Csak Putyin kapott jó szavakat

Nem meglepő, hogy a nagyorosz Szolzsenyicin elismerően szólt Putyinról, de ne feledjük, az író 2008 augusztus elején halt meg, az orosz gazdaság emelkedésének csúcsán, alig tíz évvel a rubel összeomlása után, és néhány nappal a grúz-orosz fegyveres konfliktus előtt. És az is igaz, hogy orosz szemszögből nem volt teljesen alaptalan Szolzsenyicin vádja, hogy Oroszországgal szemben a Nyugatnak ismét fenntartásai vannak. Más kérdés, hogy ebben Moszkva felelősségét nem látta. 

Annak alapján, ami a halála óta eltelt tíz évben történt – szakítás a Nyugattal, a Krím annexiója, Kelet-Ukrajna háborúja – valószínűleg Szolzsenyicin még inkább úgy érezné, hogy az idő őt igazolta.

(Borítókép: Szolzsenyicin szabadulása a vasfüggöny mögül óriási médiaszenzáció volt, amikor megérkezett Zürichbe, a pályaudvaron szinte megostromolták az újságírók. Fotó: Keystone/Getty Images)