szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Bájosan ordító énekesnő, jóképű izlandi fiúbanda, vastag pulóveres Gallagher-testvér és a tömegben ugráló Palvin Barbara – ezt láttuk vasárnap.

Sziget 2018
Rekordot dönt-e az idei Sziget? Mennyi a sör? Milyen a buli a VIP-ben? Britek vannak többen vagy hollandok? A Sziget egymilliárd forinttal többet költött idén a fellépőkre, mi pedig idén is ott vagyunk, és megmutatjuk, mit lehet kihozni egy hét együttlétből.
Friss cikkek a témában

A feszesség a backstage-ben maradt / Kaleo

A Kaleo Izlandról érkezett a Sziget Fesztiválra: a csapat jó ízléssel ötvözi a rock-blues-folk és country elemeket, és persze nem árt az sem, hogy elképesztően tehetséges énekesük van. A 2012-ben alakult banda számára a Vor í Vaglaskógi című dal hozta meg a sikert, a Way Down We Go aztán egy csapásra feltette őket a nemzetközi zenei térképre. A Broken Bones-zal nyitottak, és ez jól ment a tikkasztó hőségben lazuláshoz, de a második dalnál, az I Can't Go on Without You-nál is ezt a lazaságot éreztem, holott ott nagyjából fel kellett volna robbantani a színpadot. Néhány szólójuk van annyira ütős, hogy vad csápolásra számítottam, ebből azonban szinte semmi nem lett.

Túry Gergely

Pedig Jökull Júlíusson kifogástalanul énekelt, elképesztő hangterjedelme van, és még akkor sem hamis, amikor hosszan fütyörészik vagy torka szakadtából üvölt. Jó kiállású, valószínűleg sok tinilány szívet dobogtat meg, és frontemberként is odateszi magát. Még azt is megbocsátjuk neki, hogy nem nagyon mosolygott, és csak kevéssé tartotta a kontaktust a fesztiválozókkal, de nem volt meg az a feszes, szexi energia, ami egyébként a banda koncertjeire jellemző, így viszont az egész kicsit sulirock hangulatú lett. A közönség is kellemesen elácsorgott nagyjából az előadás feléig (a korai kezdés és a meleg ellenére sokan voltak kíváncsiak rájuk), aztán a No Goodnak végül sikerült előcsalnia némi táncot és tapsot.

Túry Gergely

Az Automobile-nál hirtelen mindenki hippivé változott, vártam, hogy elkezdjük egymást ölelgetni a többi nézővel a lemenő nap fényében, madárcsicsergés, szarvas balról, tudják. Aztán jött az elkerülhetetlen, a Way Down We Go, amit egyemberként énekelt a közönség, közben millió telefon lendült a magasba, hogy felvegye a dalt, amit egyébként számtalan sorozatban is hallhattunk már, és egészen biztos, hogy az is ismeri, akinek fogalma sincs róla, hogy mi az a Kaleo. Nem volt rossz ötlet elhívni a zenekart, és azt sem lehet mondani, hogy nem állták meg a helyüket a Nagyszínpadon. Az energiát viszont hiányoltuk. Talán csak melegük volt. (Cz.F.)

Ilyen az élet a VIP-sátortáborban
Nézzen körül a kiváltságosak sátrai között. Kicsit más, mint a "mezei" látogatóké.

A bocsánatkérés, amire 18 évet vártunk / Liam Gallagher

Személyes Sziget-történetem egyik legfájóbb pontja volt az Oasis 2000-es koncertje, talán csak az mérhető hozzá, hogy egyszer sem sikerült eljutni a Lumináriumba. A Gallagher testvérek közül az idősebb, Noel, ott sem volt, de Liam is csak fizikai valójában, amíg sértődötten le nem vonult a színpadról. Ha nem vártuk volna annyira, még felejthetőnek is mondanánk, így viszont felejthetetlenül bosszantó.

Máté Péter

Épp ideje volt, hogy Liam Gallagher – immár szólóban – kiköszörülje a csorbát, bár őszintén szólva különösebb illúzióim nem voltak ezzel kapcsolatban. Na jó, az gyanús volt, hogy az utóbbi időben az énekes boltot csinált a bocsánatkérésből (még bátyjának is felvetette, hogy igazán összeállhatna újra a nagy O), mellesleg élete első, tavaly kiadott szólólemeze is valami ilyesmit igyekezett tükrözni a címével. Az „As You Were” egyszerre a „Pihenj” katonai parancs, és fejezi ki azt, hogy lépjünk túl a múlton.

Máté Péter

Ez azonban édeskevés az engeszteléshez, és azzal is csak kicsit vagyunk beljebb, hogy a Twitteren dicsérte Budapestet az énekes – pláne, hogy rácsodálkozásából az is kiderült, konkrétan lövése nincs arról, hogy egyszer már járt itt. Na de amikor az augusztusi naplementében egyszer csak felüvölt a Fuckin’ in the Bushes, az Oasis-koncertek klasszikus felvezetője – és minden koncertek legvagányabb intrója –, egy pillanat alatt helyükre kerülnek a dolgok.

Máté Péter

És ott is maradnak, hiszen a nyúlfarknyi dalt az Oasis első nagy slágere, a Rock and Roll Star követi, és ez nagyjából így is folytatódik: a közepesen unalmas szólóalbum kellemesen megjegyezhetetlen dalai csak betétként szolgálnak az Oasis első és legnagyobb korszakának, az első két albumnak a dalai között.

Máté Péter

Liam pedig – magához képest persze – láthatóan lelkesedéssel tolja végig a másfél órát, és a végére megkapjuk azt, ami a briteknek már a DNS-ébe is beépült, nekünk azonban eddig kimaradt az életünkből: teli torokból üvölthetjük a Wonderwallt. Visszatértek a kilencvenes évek, minden a helyére került, és a briteknek láthatóan még a sör se drága. (Gy.M.)

Wolf Alice és Dua Lipa

Az mondjuk meglehetősen túlzó állítás volna, ha azt mondanánk, hogy a gitárzene köszöni szépen, jól elvan, hiszen a gitáralapú pop-rockzene, vagy a gitárpop, vagy az indie, nevezzük bárhogyan is, a 2000-es évek első tíz évéhez képest vesztett jelentőségéből, nem az a trend, nem az a sikk, nem onnan jönnek az új fontos dolgok, viszont azok a nagyívű megállapítások sem állnak meg, hogy a gitározós könnyűzene éppen a halálán volna.

Máté Péter

Amíg olyan együttesek fognak könnyelműen a húrok pengetésének, mint a Wolf Alice, addig a gitárpopra nem szükséges feladni az utolsó kenetet. Ráadásul, ha ez a zenekar azt, amit lemezen igen impresszív módon, izgalmasan és változatosan képes elénk pakolni, élőben annyira dinamikusan, élettel teli és virulens módon tolja, mint ez a 2010 óta működő négytagú londoni zenekar. Egyébként olyan hallgatni – illetve most már tudjuk: látni is – őket, mintha visszamennénk az időben, és valahol a 90-es évek első felében csinálnánk egy nagy zanzát akkori gitárzenékből. Grunge-ból, poszt-punkból, britpopból.

Máté Péter

A legjobb azonban az bennük természetesen, hogy az egész esetükben is több a részek összességénél, a sok hatás nem bosszantóan tiritarka patchwork, hanem van olyan, hogy Wolf Alice-világ. Ami aztán élőben irtózatos erővel – vagy éppen árnyaltan, érzékenyen, finoman zúdul vagy hullik rá a hallgatóságra. Egész egyszerűen ellenállhatatlanok élőben: egy jó ritmusszekció, egy invenciózus gitáros és egy bájosan ordító énekesnő, akiről ordít a báj, a tehetség és az ihletettség. A Sziget soknemzetiségű közönsége imádta őket, az pedig külön vicces és megkapó volt, ahogy a basszusgitáros felismerte egy haverját a közönségben, majd a koncert végén lement, és megölelte őt.

Közvetlenül ez után a Nagyszínpadon – ja, mert a Wolf Alice az A38 sátorban lépett fel – egy teljesen más sztori kezdődött el. Egész pontosan az idei Sziget egyik legnagyobb sztárja, az egyik legkurrensebb kortárs mainstream popénekesnő, az ugyancsak brit (pontosabban albán felmenőkkel rendelkező angol) Dua Lipa zárta a Sziget legnagyobb játszóhelyének vasárnapi programját.

Máté Péter

Az énekesnőről írtunk már – röviden annyit érdemes átismételni, hogy 2015 óta építgetik karrierjét, kismillió (összesen körülbelül 20 körüli) szerzőtárssal és producerrel felvett cím nélküli bemutatkozó nagylemeze 2017-ben jelent meg, nyert két brit zenei díjat, ilyesmi.

Máté Péter

Amit csinál, az tulajdonképpen lehetne generikus, elektrós/R&B-s popzene, veszélytelen popdalocskákkal, de nem az – és azért nem az, mert egy kicsit több van benne mindenből; egy kicsit jobb dalok, egy kicsit több egyéniség, egy kicsit több bármi, amitől nem csak rádiós pop-dara, az amit csinál. És akkor ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a produkció színpadon is működik.

Máté Péter

Olyannyira működik, hogy nagy valószínűség szerint ez volt a Sziget történetének egyik legműködőképesebb mainstream pop-koncertje. A rihannás csalódás és a Kendrick Lamar-os malőr után ideje volt egy ilyennek is. És megsúgjuk: Palvin Barbara is jól szórakozott. Ő is, ahogy a közönség nagy része, lelkesen ugrálta végig a koncertet. (N.R.)