Orbán Viktor a szalmával rohasztott tusványosi sárban – miután megtapsoltatta a Kulturkampfot, rúgott egyet a melegekbe és letudta a migránsozós penzumot – nagy lendülettel beleszállt Magyarország egyik stratégiailag fontos szomszédjába. Víziójában úgy jelent meg Ukrajna – egy 42 milliós, komoly katonai erővel rendelkező ország, amellyel a magyar vezetés a közelmúltig kiemelt partneri viszonyra törekedett – mint egy, az EU-hoz hasztalanul törleszkedő, gazdasági bukásra ítélt államocska, amely per pillanat a kissé paranoid orosz birodalom és a NATO ütközőzónájaként funkcionál. Amiről az ukrán külügynek (pontosabban az eurointegrációért felelős miniszterelnök-helyettesnek) értelemszerűen az jutott eszébe, hogy Orbán most már aztán tényleg kapja be. Nekem pedig eszembe jutott a kártyavető óvatossága.
Sok évvel ezelőtt egy idősebb barátnőm, aki afféle hobbijós volt, nekem is kártyát vetett egyszer. Azazhogy csak egyszer jósolt, de a lapokat kétszer rakta ki. Az első adagot megszemlélte, elgondolkodott és visszaszedte, újrakezdte a műveletet. Kérdő tekintetemre elmondta, néha úgy érzi, hiába kérdez valaki másról, a kártya mégis róla, a kártyavetőről akar közölni valamit. De a második osztás már csakugyan a kérdezőről szól. Ezért ismétel, kijátszva az okvetetlenkedő kártya trükkjei
Miniszterelnökünk most Ukrajna helyzetét elemezve az első osztás kártyáiról beszélt.
Az ütközőzóna és a hadszíntér között ugyanis lényeges különbségek vannak. Oroszország és Ukrajna között éppen 2014 óta fegyveres konfliktus zajlik. Az orosz hadseregből a donbasszi vagy luganszki haderőkhöz zsoldosként bezupáló orosz katonákat hiába nevezik gúnyosan „ihtamnyeteknek” („akik nincsenek ott”), azért mindenki tisztában van azzal, hogy nagyon is ott vannak. Ráadásul maga Orbán is utalt rá, hogy Oroszország igen vehemensen igyekszik visszatéríteni saját „érdekszférájába” az elkóborolt bárányt, és nem nagyon csinált titkot abból, hogy a terelgetés ebben az esetben leginkább lerohanást és annexiót jelenthet. Ebből is következik, hogy az az ütközőzóna Oroszország és a Nyugat között, amelyet Putyin saját biztonságérzete szempontjából szükségesnek talál fenntartani, nem Ukrajnában van. Az inkább amolyan potenciális saját terület.
Az ütközőzóna mi vagyunk, azaz többé-kevésbé egész Kelet- és Közép-Európa. Orbán, aki nem óvatlan jós, hanem megfontolt manipulátor, tudja is ezt nagyon jól. Ezért is olyan fontos neki, hogy ebben a kevéssé áldásos helyzetben ide is tartozzon Magyarország, és amoda is, nem pedig ide sem és amoda sem – ami egy sokkal előnytelenebb verzió lenne. (Másrészt persze „mi vagyunk Európa jövője”, és ez a két koncepció így egymás mellé pakolva kissé bizarr látványt nyújt, de hát hermeneutikával foglalkozzon az, akinek nem jutott dinnyeföld és kétharmad.)
Namármost, bizonyos szakértők szerint ütközőzóna majdnem pont úgy lesz valami, mint valaki zsidó. Megmagyarázom. Tálas Péter fejtette ki a Pageo Geopolitikai Kutatóintézet júniusi konferenciáján, hogy az, hogy híd vagy ütközőzóna vagyunk-e, nem elsősorban rajtunk múlik, inkább azon, minek tekintenek minket gazdasági és politikai partnereink. Hogy Orbán Viktorhoz és tanácsadóihoz eljutott-e ennek a konferenciának az összefoglalója, tippem sincs. Ám frappáns megoldásnak tűnik úgy hárítani magunkról az ütközőzónaság ódiumát, hogy Ukrajna megítélését próbáljuk bekalibrálni néhány kedves szóval. Hiszen Orbán igazi műfaja mégis csak a szómágia.
A gőzölgő szalmán párolódó tusványosi közönség egyébként hangos tapssal ünnepelte az ukrajnázást. És valószínűleg a Kremlben is ért a dolog egy helyeslő biccentést.
Az amortizálódó magyar-ukrán viszony, különös tekintettel a kárpátaljai nemzetiségi feszültségek fokozódására, preferált témája a putyini propagandasajtónak. Szinte minden hétre jut orosz cikk a kárpátaljai magyarok nyelvi és kulturális elnyomásáról, ezek általában belengetik, hogy a konfliktus előbb-utóbb határkorrekcióhoz vezet majd, a kárpátaljaiak népszavazással fognak dönteni az Ukrajnából való kiválásról, Magyarországhoz való csatlakozásról. Akkor aztán kiderül – kajánkodik a Putyin-média –, hogy az EU és a nyugati közvélemény, amely a Krím Oroszországhoz csatolását annexiónak tartja, hogyan viszonyul egy analóg helyzethez, amelyben az EU egyik tagországa érintett. Ez a kampány annyira domináns az orosz sajtóban, hogy ha egy átlagosan tájékozott orosz médiafogyasztót megkérdeznénk a kárpátaljai helyzetről, nagy valószínűség szerint ezt a képet vázolná fel, amely azonban nem más, mint egy totális virtuális univerzum része. A kárpátaljai magyarok nem elhanyagolható valós gondjai az orosz manipulátorokat érthető módon nem foglakoztatják. A kárpátaljai ukrán-magyar együttélés destabilizálása a Krím-párhuzamon túlmenően is tényleges orosz kormányzati érdek, hiszen távolítja Ukrajnát a remélt EU-tagságtól. (Elég valószínű, hogy ennek érvényesítésére Putyin a sajtópropagandánál radikálisabb módszereket is bevet, erre utal többek között az ungvári KMKSZ-székházban történt februári robbantás máig lezáratlan ügye.)
Mindeközben nem árt szem előtt tartani, hogy a tusványosi beszéd, mint mindig, idén is elsősorban deklaráció, a saját hívek miheztartását szolgálja. Eszerint az EU-n belül harcos és karcos álláspontot képviselő szittya helyőrség a kelet-európai régióban okosan az erősebb mellé sorol be. Ez a mentalitás otthonos és megnyugtató a hívek számára, ahogyan a rezsim számára is megnyugtató, hogy hívei ezt a morált preferálják.
A tényleges magyar-ukrán viszony persze ennél jóval komplikáltabb ügy, és nem is került terítékre a szalmabűzzel kevert hegyi levegőn.
