A rettenetes magyar címfordítás után Szupercellává avanzsált mozi csodát művelt 2013-ban: végre főszereplőkként hozta össze egyetlen mozira Arnold Schwarzeneggert és Sylvester Stallonét, amire mondhatnánk, hogy nem vártunk már gyerekkorunk óta, de akkor megnyernénk ezzel az állítással a Háry János Emlékhazudó Bajnokságot. A két öreg pedig tette, amit tudott, többnyire csak dumált, de végül egy olyan oldschool akciójelenettel hagytak minket magunkra, hogy attól szem nem maradt szárazon.

Valljuk be, semmi szükség nem volt arra, hogy folytassák a Szupercellát. Pláne nem Schwarzenegger nélkül. De megtörtént, és most csak nézünk ki a fejünkből rettegve, mert ha rettenetes emberi elmék ilyen nettó fosokat képesek rászabadítani erre a világra, akkor ezek a rettenetes emberi elmék akár még más gazságokra is képesek lehetnek. A Szupercella 2. – Hades ugyanis nem csak rossz, hanem egyenesen pusztulatosan rossz, és nem olyan bájosan, régi alsókategóriás VHS-minőségűen béna akciófilm, amit együgyűségével is szeretni lehet, hanem olyan, ami után ki akarod szakítani a vásznat a helyéről.

Már maga a sztori is érthetetlen, itt ugyanis Breslin (Stallone) biztonsági cégét vezetgeti, amikor egy terroristaellenes akció balul sül el, egy ember meghal, mivel a csapat egyik tagja, Kimbral (Wes Chatham) úgy dönt, elvégez egy kis külön melót, ilyesmit pedig a főnök nem akart, úgyhogy a srácnak repülnie kell a csapatból. És eleve adódik a kérdés, hogy mi a fenét keres a banda terroristáknál, de ne legyünk ennyire szőrszálhasogatóak.

A banda egyik tagja, Shu kap egy kis megbízatást egy régi ismerőstől: védje meg gyerekkori barátját, a gazdag IT-guru Yushenget, akit veszély fenyeget, egy nagyhatalmú vállalat ugyanis ki akarja őt vásárolni, de ő nem kér a pénzből, és ez azt jelenti, hogy valószínűleg baja esik majd, mert az üzlet már csak ilyen. Hát baja is esik, elrabolják ugyanis Shut és Yushenget, hogy egy szuperhightech börtönbe zárják őket, ami úgy néz ki, mint egy lengyel sci-fi a ’90-es évekből. De hát ugye egy szuperhightech börtönből is ki lehet valahogy szabadulni, mert mindennek megvan a gyenge pontja, és mivel szépen lassan a társak is bekerülnek a Hades nevezetű létesítménybe, csapatként keresik meg azt a bizonyos hibát.

De az a hiba tulajdonképpen majd’ kiveri a szemünket, hiszen maga az egész film az. Nem is érteni, hogyan kerülhetett ez egyáltalán emberi szemek elé. Az igénytelenség olyan csúcsa, amire nem lehetsz felkészülve. A CGI minősége olyan, mintha egy AR iPhone-applikációval rakták volna a filmre, a színészi játékok csapnivalóak, a fordulatok teljesen hiteltelenek, a forgatókönyv pedig olyan, mintha sportot űzne abból, hogy hol képes logikai bakit hagyni a sztoriban. Az hagyján, hogy maga a börtön is abszolút hihetetlen kialakítású, kvázi ufótechnikával dolgozik és a fizika törvényeire sugárban hány fittyet, sőt, már maga a létezésének oka is egy epikus marhaság, de az, hogy időnként harcolnia kell benne néhány embernek, mert csak, mert ők állatok, hát harcoljanak, ha azt mondják nekik, na az mindennek az alja.

Értem én, persze, megpróbáltak ezzel egy erős harcművész-vonalat behozni, mivel az első filmet sokan bírálták a kevés akciójelenet miatt, de sokkal inkább néz az ember két nagy öreg akcióhőst börtönből szabadulós tervet kovácsolni, mint néhány szörnyen rosszul játszó színészt bunyózni. Mondhatnánk, hogy nem baj, legalább itt van nekünk Stallone, de ő csak mellékszereplőként van jelen, és azt a rövidke megjelenését is rettentően unja, ráadásul valami furcsa oknál fogva egy önjelölt Coelhót varázsolnak belőle a szájából egy vadászrepülő gyorsaságával érkező bölcsességcunaminak köszönhetően, viszont legalább kicsit kikacsint a nézőre, amikor a szegény Dave Bautistával közös első jelenetében megkérdezik egymástól, hogy mi a fenét keresnek ők itt. Hát ez egy nagyon jó kérdés. Bautista remekül építette filmes karrierjét, de Stallone is már Oscar-közelben szambázik egy ideje, ez a film viszont minden, amit bűnként el lehet követni a filmgyártás ellen.

Szörnyen néz ki, az olcsónál is olcsóbb megvalósítású, borzasztóan bután megírt film a Szupercella 2. – Hades, amiből egyébként lehet klasszikus, ha úgy vesszük a trash-kategória új királyát köszönthetjük benne. Egy brutálisan gagyi akciófilm, ami önmaga paródiájába fordul, és ha így nézi az ember, akkor még akár szórakozhat is rajta, de sajnos ezt az egészet véresen komolyan gondolták, így pont olyanná válik, mint a szuperbörtön, ahová a csapat kerül: csapdába zár, és nem tudod, hogyan menekülhetnél ki belőle. Két választásod marad: vagy meg sem nézed, vagy 10 perc után kisétálsz a moziból. A te döntésed. A belengetett harmadik részt pedig talán jobb lenne teljesen elfelejteni. Nem is érteni, Sly hogyan adhatta a nevét ehhez.