Valaki durván hazudik a balatonfüredi diákdrogügyben

Ez a riport a balatonfüredi gimi spanglis kicsapási botrányáról szól, de nem tudjuk nem azzal kezdeni, hogy amikor a szereplők megszólaltatása után legurultunk egy parti pizzériába szörp mellett írni a cikket, a parkolásnál mellénk lépett egy önkormányzati alkalmazott, hogy fizessünk, „minden megkezdett óra négyszáz”, s amikor kérdeztük, hogy meddig tart a fizetős időszak, így felelt: „Ameddig itt vagyok.” Kérdeztük, meddig van itt. Azt mondta: „Nem tudni.”

Balatonfüred (Magyarország), állami (önkormányzati szféra).

Ami a konkrét, füvezős ügyet illeti: történt, hogy múlt hétfőn a rendőrség drogot keresve úgy negyven balatonfüredi középiskolásnál tartott házkutatást, előállította őket, kihallgatta, vizeletmintát vett tőlük.

Az érintettek közül tizennégyen a Lóczy Lajos Gimnázium és Két Tanítási Nyelvű Idegenforgalmi Szakközépiskola diákjai.

Másnap az iskolában folytatódott a kálvária, de hogy pontosan mi történt, arról tök mást állítanak a szereplők.

Meghallgattuk néhányukat.

Három lóczys diákkal ülünk egy parkban, arról beszélnek, hogy belátják, nagy marhaságot követtek el azzal, hogy nemcsak bulikban, hanem néhányan osztálykiránduláson is füveztek, de a minap összeültek és fogadalmat tettek: nem teszik kockára a jövőjüket, többet nem vesznek a kezükbe drogot.

Egyikük azt meséli, hogy tizennégyükből ötüket hajnalban, reggel ébresztettek rendőrök, aki hagyta magát, szép szóval vitték, aki hepciáskodott, azt erőszakkal. Az iskolából napközben további három társukat zsuppolták be, hetükhöz délután értek a házkutatók, őket hazahívták, úgy kapcsolták le. A zöm fogyasztás miatt „került képbe”, s olyan is akad, akire terjesztést is rá akarnak bizonyítani a nyomozók.

A három diák papíron még lóczys, valójában már fél lábbal másik iskolában vannak, a következő tanévet másutt kezdik.

A tizennégy lóczys közül tán heten egyenként, szülői kísérettel bekopogtattak múlt kedden Duna Katalin igazgatónőhöz. Ahol, így a lányok, a direktorasszony külön-külön mindannyiuknak elmondta, távozniuk kell az intézményből, aminek két módja van:

• egy másik iskolából legkésőbb június huszonkettedikéig befogadónyilatkozatot szereznek, átiratkoznak
• ha ez nem történik meg az igazgató asszony fegyelmi eljárást indít, aminek garantáltan kicsapás lesz a vége.

Mindjárt idézzük a lányok konkrét állításait, de előbb ugorjunk kicsit az időben, ugyanis délután bejutottunk Duna Katalinhoz, aki széles mosollyal, szívélyesen fogadott bennünket, majd elsírta magát, hogy ő mindent a Lóczynak köszönhet, maga is itt érettségizett, és nehéz neki végignéznie, hogy az intézményét rágalmazzák, megalázzák.

Aztán pedig már higgadtan az alábbiakat állította nekünk:

• igazából azt sem tudja, mely diákjaira nyomoz a rendőrség
• eszébe sincs kicsapni bárkit is, a füves diákok is biztonságban érezhetik magukat a Lóczyban, sőt, szívesen segít nekik „személyes odafigyeléssel”, hogy „legyőzzék a kísértést”, mert „az én irodám mindig nyitva, jönnek is gyakran, ki egy szerelmi csalódás után, ki olyankor, amikor, mondjuk, a szülei válnak és kiborul”
• valóban járt az irodájában hat-hét diák szülőstül, de szó nem volt arról, hogy másik iskolát javasolt volna bármelyiküknek, az szintén nem került szóba, hogy ultimátumot kaptak volna a gyerekek, így nem lehetett szó befogadónyilatkozatokról sem; csupán „néhányan jelezték, hogy új életet szeretnének kezdeni másik iskolában, amihez joguk van, eddig talán kettőtől kaptam befogadó nyilatkozatot”
• a fegyelmi kifejezés el sem hangzott egyetlen elbeszélgetésen sem, a kicsapás főleg nem, sőt, az érintettek közül ketten előrehozott érettségi vizsgát tehettek, s „a rendőrségi vizsgálat lezárulása után sem szándékozom fegyelmit indítani senki ellen”.

És akkor most vissza a parkba a három lányhoz, akik nem mellesleg névtelenséget kértek.

Abban megerősítik az igazgatónőt, hogy az elbeszélgetéseken az aktuális diák-szülő párosokon és Duna Katalinon kívül bent ült a két igazgatóhelyettes is (Csapó András és Láng Róbert).

Innentől azonban egy másik történet rajzolódik ki.

Idézünk.

• „bementünk, azzal kezdtem, hogy iszonyatosan sajnálom, ami történt, nagyon megbántam, soha többet elő nem fordul, hatalmas pofon ez nekem az élettől, tanultam belőle, mire közbeszólt az igazgatónő, hogy neki elég is volt ennyi, két lehetőségem van,  egy, nyugiban elválni, vagyis magamtól átmegyek máshová, kettő, fegyelmit indít, de akkor, és itt már kiabált, biztos lehetek abban, hogy az ország egyetlen gimnáziuma se vesz fel”
• „egyik társunkat azzal fenyegette meg, hogy kikészíti, ha nem megy el magától, amikor pedig a szülő megkérdezte, hogy hajlandó-e átgondolni az álláspontját, még inkább emelte a hangját”
• „volt anyuka, aki elsírta magát, amikor az igazgatónő azt vágta a fejéhez, hogy a szülők tehetnek arról, hogy drogozik a gyerekük, az iskolának ebben semmi felelőssége”
• „valamelyikünknek azt mondta, hogy ki van rúgva és érezze magát megtisztelve, kivételezettnek, hogy nem indít azonnal fegyelmi vizsgálatot, mert egy fegyelmivel való kicsapás után nagyon nehéz másik iskolát találni”
• „az egyik társunknak azt mondta, öt perce van elhagyni az iskolát, és ha még egyszer meglátja akárcsak a környéken, rendőrt hív rá”
• „azt mondta, aki magától, kérés nélkül nem megy be hozzá, az ellen kapásból fegyelmi vizsgálatot indít”
• „még olyan embert is kirúgott, akinek egészen biztosan negatív lesz a vizeletlelete, azt mondta, nem érdekli semmi, aki belekeveredett az ügybe, annak nincs helye az iskolában.”

Na, most akkor ki hazudik? És aki hazudik, hogy a csudába gondolja, hogy nem derül fény a kamura?

Kérdeztük az igazgató asszonyt, mivel magyarázza, hogy diákjai szerint lényegében elcsapta őket, ultimátumot adott nekik, előre eldöntött végeredményű fegyelmi eljárással fenyegette őket. Duna Katalin szerint „a gyerekek megijedhettek a történtektől”, valamint talán egyik-másik szülő is hazugság felé terelte gyerekét.

Duna Katalin azt mondja, két igazgatóhelyettese, aki bent ült az összes elbeszélgetésen, majd igazolják az ő állításait.

S ha már itt tartunk, azért az egy érvényes kérdés, hogy a tanárok miért hallgatnak.

Ha tényleg ámokfutott az igazgató asszony, miért nem álltak ki az amúgy tényleg hülyeséget művelő, de azért bűnözőnek igazán nem tekinthető gyerekek mellett? A diákok azt mondták nekünk, diáktársaik közel kétharmada kipróbálta már a füvet; ehhez mi azt tesszük hozzá, hogy ez alighanem az országos átlag alatt van. Vagyis ilyen erővel a középiskolásaink kétharmadát ki kéne csapni aktuális oktatási intézményéből és átvenni egy másikba, s ott megint kicsapni, és így tovább. (Alkérdés: biztos indokolt előállítani egy kisvárosban negyvenvalahány kölköt, köztük olyanokat, akikről valaki azt mondta, hogy látta, hogy egyszer, tán hónapokkal korábban beleszívott egy spangliba?)

Tanárok és rendőrök tényleg ennyire nem értik azt a közeget, azt a generációt, amiben, akivel dolgoznak?

Persze azt se zárjuk ki, hogy az igazgató asszony verziója igaz. Ez esetben sem kéne hallgatniuk a tanároknak, akikről nem mellesleg azt mondták nekünk a diákok, hogy „szabadkoztak, hogy az igazgatónő hajthatatlan”.

És mit csinál az iskola fenntartója, a tankerület? Az igazgatónő azt mondta nekünk, hogy a tankerületi igazgató, Szabó Lajos Konrád arra biztatta őt, nyilatkozzon bátran mindenkinek, védje meg magát. De hát nem az lenne a normális, hogy Szabó Lajos Konrád berendeli a szereplőket, köztük a két igazgatóhelyettest, kideríti az igazságot, majd mint az ész és a morál legfőbb hordozója igazságot tesz? (Mellesleg kerestük Szabó urat, kétszer hívtuk, kétszer ígérte a titkársága, hogy beszélhetünk vele, de mire beértük hozzá, távozott munkahelyéről, és „telefonon sem elérhető”.)

S miért hallgatnak a szülők, akik zöme szerint, így a diákok, „fel lett fújva az ügy”. Tényleg kinyírja saját gyereke jövőjét, aki szót emel egy értelmetlenül szigorú eljárás ellen? A legbátrabb szülők egyike (szintén neve elhallgatását kérve) annyit tett, hogy felkért egy frissen végzett jogászt, Unti Rolandot, hogy képviselje a gyerekek érdekét.

Dr. Unti-Elmann Roland szerint az igazgató asszony fő bűne, hogy „tisztességtelen feltételek közé szorította diákjait, nem objektíven járt el”. (Amúgy köszönettel tartozunk Unti úrnak, ő hozott össze bennünket a diákokkal, s láthatóan szívén viseli sorsukat.)

De hogy valakiket dicsérjünk is: a diákok azt mesélik, hogy őket és társaikat, ha fenntartásokkal is, de fogadják a kinézett iskolák. „Két alapos beszélgetésen ültem bent, kemény, de jogos feltételeket szabott az ottani igazgató, elmondta, egyetlen füvezés, de akár egyetlen igazolatlan óra után is elköszön tőlem, akár év közben is, megértettem, jogos” – így egyikük.

Ha szabad a végére egy rémes „poént”: ez tényleg jó nagy szívás volt.