Hajnali négyre van beállítva az ébresztőóra, de már pár perccel előtte felkelek az ágyból. Sohasem gondoltam volna, hogy örömömet fogom lelni a koranyár reggelének hűvös sötétjében. Csend van és nyugalom, a gyerekek alszanak, csak a kutya riad fel a lábamnál. Álmosan utánam botorkál, ténfereg a konyhában, miközben lefő a kávé, majd lustán végignyúlik a szőnyegen és visszaalszik. Bőven van még ideje, mielőtt nekiindulunk futni.

Az utóbbi időben szoktam rá a kora hajnali kelésre, egyszerűen nem találtam más időpontot, amikor tudok a könyvemen dolgozni. De muszáj, és nem csak az egyre inkább szorító határidő miatt. Csak a negyedik könyvem kellős közepére jutottam el odáig, hogy képes legyek magam immár íróként is definiálni, a sok minden más mellett. Az meg nem megy írás nélkül, kell hát magamért is csinálni. Ha máskor nem, hát, alvás helyett, hajnali négy és hat között.

Gyorsan haladok, nem zavar ilyenkor senki üzenetekkel, nem bombáznak e-mailekkel, nem csörög a telefon.

Amikor egyedül maradtam, az életemnek talán ezt a kreatív részét volt a legnehezebb újra egyenesbe állítani. Hiszen egészen addig flottul ment a rendszer: hétköznap dolgoztam, családoztam, így szombaton vagy vasárnap senkinek nem fájt, ha eltűntem az irodába egy-egy délelőttre könyvet írni. Most azonban vagy velem vannak a gyerekek a hétvégén, amikor úgy érzem, vétek lenne elpazarolni az egyre ritkuló közös napokat a kamaszokkal, vagy az apjuknál, amikor viszont a sokat és sokszor arrébb tologatott társadalmi életemet próbálom élni, több-kevesebb sikerrel.

Egy időben viccelődtem is azzal – amikor nem sikerült alkalmas időt találnom a könyvírásra –, hogy majd én is szert kell, hogy tegyek egy megfelelő íróférjre. Érdekes, hogy így, megfordítva, kivétel nélkül mindenki félreértette a dolgot. Azt hitték, egy olyan házastársra vadászok, aki szintén ír – hogy meg fogjuk majd érteni egymást! Bezzeg, ha férfiként kerestem volna tűzrőlpattant írófeleséget, máris leesett volna a tantusz, hogy egy olyan társra vágyom, aki mellett gondtalanul tudok írni, mert biztosítja számomra a nyugodt hátteret. Beletelt egy kis időbe (konkrétan másfél évbe), míg rendeztem magam, a gondolataimat és a körülményeimet annyira, hogy ráébredjek, kell a fenének az a fránya íróférj, meg a mástól való függés, hiszen kiválóan meg tudom oldani feszes beosztással mindezt én magam is. Ha hajnali négykor, akkor hajnali négykor.

Miközben folynak ki a kezeimből a betűk és alakulgat a történetem, szép lassan felébred a város is. Először a madarak kezdenek el dalolni, de olyan vehemenciával, mint akik már alig várták, hogy elkezdődjön a nap, majd megindul az autóforgalom is.

Negyed hétkor felállok, kinyújtózom, majd felébresztem a gyerekeket is. Lágy halványsárga a reggeli fény, ami betölti a lakást, a kutya már türelmetlenkedik, mikor indulunk el végre. Hamar összekészülődünk, hétkor már mind a négyen az utcán baktatunk. A két gyerek az iskolába, én meg a Margit-sziget felé tartok. Rám is fér a mozgás a sok ülés után. No meg az utóbbi idő boldog hedonizmusa is kezd meglátszani rajtam. Az Árpád-hídon kocogva fittyet hányok a megrökönyödött autósokra, és teli pofával belevigyorgok a reggelbe.

Rég nem éreztem magam ennyire kiegyensúlyozottnak, ennyire okénak, ilyen tökéletes rendben magammal és a környezetemmel is. Most már minden jó lesz.

Mire hazaérve lezuhanyzom és kapkodva felöltözöm, már csörög is a telefonom. A férjem az, megnyugtat, hogy nem kell sietnem, csak szólni akart, hogy lent vár a kocsiban. Megyünk együtt elválni. Útközben gyors helyzetjelentés, elmondja, hogy van, én is mesélek a hétvégémről, közben megreggelizem, az autó műszerfalának kocogtatva töröm fel a kemény-tojás héját. Csak röhög rajta, ismer. Talán még hálás is érte, hogy ezúttal nem csapom fel a lábam a szélvédő elé, ahogy szoktam (volt), maszatos talpnyomokat hagyva az üvegen.

A tárgyalás tökéletesen zökkenőmentes, a bírónőn is látszik, hogy örül, amiért ilyen gyorsan, konfliktusmentesen haladunk. Nincsenek kérdések, nincs már semmi kétely senkiben.

Az összhang tökéletes, és csak akkor mosolyodom el, amikor a jogi procedúrák közepette elhangzik a pulpitusról a „mérhetetlen bizalom” szófordulat. A válóperen.

De hát, végül is… így van. Odakint hét ágra süt a nap.

Még szóba sem került a válás, még tönkre sem ment a házasságunk, amikor egy mediációs tréning során kialakult bennem a meggyőződés, hogyan szeretnék elválni, ha egyszer úgy hozná a sors. Úgyhogy most, a hivatalos dolgunk végeztével, amikor épp a dugóban araszolgatunk, odafordulok ahhoz a férfihoz, aki 18 évvel ezelőtt pünkösdkor nagy csokor bazsarózsát hozott nekem a kertjükből, mert előző nap beszéltük meg, hogy akkor most járunk…

és akitől most, ismét csak pünkösd környékén, de végleg búcsút veszek.

„Szeretném neked megköszönni ezt a tizennyolc évet. Szeretném neked megköszönni a két gyerekünket, a közös életünket, a jó dolgokat, meg a nehezeket is. Örülök, hogy ezen a temérdek dolgon együtt mentünk át, mert sokáig jó volt melletted lenni. Örülök, hogy együtt éltünk, együtt lettünk felnőttek és együtt lettünk szülők.

Köszönöm, amit adtál, és hogy én is adhattam. És azért is nagyon hálás vagyok, hogy ilyen békésen el tudunk búcsúzni most egymástól. Nem haragszom rád már egyáltalán, és pontosan érzem ennek a tizennyolc évnek az értékét. És tiszta szívemből minden jót kívánok.

Na, szevasz! És köszi, hogy elhoztál.”

Boldoggá tesz, hogy ezt végül így, tiszta szívvel, és őszintén ki tudtam mondani. Sok időnek kellett eltelnie, és sokat kellett dolgoznom magamon hozzá. Kilépek az autóból, és csak a sarkon jut eszembe, hogy a kemény tojás héját a nejlonzacskóval együtt a kocsijában felejtettem. Sebaj, biztos nem haragszik meg érte. Hisz ismer. Fütyörészve, könnyed lélekkel indulok az új életem felé.

Süt a nap, mindenki rohan a dolga után. A sarki cukrászdában ma féláron mérik a fagylaltot.

Szép nap ez a váláshoz.

 

Fiala Borcsa

A kiemelt kép a szerző tulajdona