Az őskori ember és a klímaváltozás: szörnyű katasztrófák szülték az özönvízlegendákat
Mióta csak létezik az emberi civilizáció, időről időre túl kell élnie pusztító özönvizeket, áradásokat. A kataklizmákat világszerte történetek, legendák kísérték, amelyek között feltűnően sok a hasonlóság. A több száz ismert legenda közötti párhuzamok sokasága nem lehet véletlen, és a modern tudomány évtizedek óta kutatja, mi lehet a közös történetek mögötti valóság.
A tudomány számon tart a történelem előtti időkben komolynak mondható özönvizeket, katasztrófákat, de olyanra, ami az egész emberiséget megsemmisítette volna, nem találni nyomokat. Inkább lokális kataklizmák ismertek, amelyek az akkori lakosok szemében világméretűnek tűntek, hiszen világuk eleve relatíve kicsi volt, nem ismerték a teljes Földet. Feltételezték, hogy velük együtt a legtöbb állat, növény is kipusztult a szörnyű csapás következtében. A Földön időnként előforduló nagyobb áradások a kollektív emlékezet részei lettek, és az egymással kapcsolatba kerülő kultúrák történeteik elmesélésével tovább adták azokat másoknak is, így a mesék tovább alakultak. Az egymástól elkülönböző történetek alapja néhány valós esemény lehetett: a megafauna kipusztulása, Doggerland eltűnése, a Fekete-tenger kialakulása mind történelemformáló eseménnyé vált, és különböző mítoszok alapjává válva napjainkig izgalomban tartja az embereket.
Az olvadó jég és a lehűlő Golf-áramlat
Alaszkától egészen Patagónia szeles vidékéig történetek szólnak hatalmas áradásokról, özönvizekről, amelyek egész népeket, sőt egyes legendákban szinte az egész emberi fajt elsöpörték a Föld színéről. Történt-e olyan esemény Amerikában, ami az őslakók emlékezetébe vésve évszázadokon, évezredeken keresztül ebben a formában maradt fent? Ma már a válasz határozottan igen.
Képzeletbeli utazásunkat a messzi északon kezdhetjük. Egy inuit legenda szerint volt nagyon régen egy nagy „dagály”, ami hatalmas árvizet okozott, megölve sok-sok embert. Vannak eszkimók, akik nagy földrengésről és azt követő áradásról tudnak, amit csak néhány ember élt túl. Egy alaszkai történet szerint egy őslakos előre látta, mi fog történni, és figyelmeztette társait, de azok nem hallgattak rá, így csak ő élte túl a katasztrófát pár állattal. Egy másik helyi indián törzs szerint néhány fő kivételével minden ember elpusztult egy hatalmas áradásban, amelyet az ég azért küldött az emberekre, hogy megbüntesse őket.
Washington államban egy anekdota szerint a Nagy Szellem lett dühös az emberekre és az állatokra gonoszságuk miatt. Egyetlen jó embert választott ki, aki családjával együtt megmenekülhetett a pusztulástól. A kiválasztott férfi a Nagy Szellem irányában nyilat lőtt fel egy felhőbe, majd egy másik nyilat a nyílba, és így tovább, amíg egy hosszú nyílvessző vezetett a felhőből a földre. A jó állatok és az emberek felkapaszkodtak rajta, amikor azonban a rossz állatok és a kígyók is elkezdtek felmászni, a férfi elszakította a kötelet. Ezután a Nagy Szellem hosszú időn át tartó esőzést küldött a földre. Miután a rossz emberek és az állatok megfulladtak, a Nagy Szellem leállította az esőt, a vizek lassan leapadtak, a jó emberek és az állatok leereszkedtek.
Ezek a párhuzamos történetek arra engednek következtetni, hogy kellett lenni valami eseménynek, ami megihlette az ott élő népeket. És van is ilyen, csak pár ezer évet vissza kell menni az időben.
Észak-Amerika térsége Európa és Ázsia északi részéhez hasonlóan a pleisztocén időszak (kb. 2,5 millió évvel ezelőttől 12 ezer évvel ezelőttig) jelentős részében el volt jegesedve. Észak-Amerika volt a lovak és a tevék őshazája, de mellettük különféle antilopok, tapír- és mamutfélék, kardfogú macskák, oroszlánok, óriáslajhárok, óriáshódok éltek a tájon. Ők voltak a megafauna, a legek, a nagy méretek képviselői.
De nem voltak egyedül: a jégkorszakok idején a Bering-szoros szárazulattá válásával egyre több gyűjtögető-vadászó embercsoport is megtalálta az utat Amerikába. A régészek a kontinensre érkezőket a paleoindiánok, azaz „ősi indiánok” névvel illetik. Legalább három hullámban vándoroltak be a szűk földhídon át a szárazföldre. Közülük az egyik legismertebb, mégis legrejtélyesebb nép a Clovis-kultúra, amely kb. i.e. 11 500 táján jelent meg, és nagyon rövid idő után, i.e. 10 900 környékén el is tűnt. De nemcsak ez a kultúra tűnt el, hanem velük együtt a megafauna nagy része, a legnagyobb szárazföldi állatok is kihaltak. Még ma is vannak ezzel kapcsolatban tisztázatlan kérdések, de a sok évtizede tartó kitartó nyomozás hatására lassan összeállt a kirakós nagy része.
Amit legelőször kinyomoztak a tudósok, az volt, hogy i.e. 10 800-10 900 körül lehűlési folyamat indult a Föld északi féltekéjén, ami egy 1300-1400 évig tartó mini jégkorszakot eredményezett. Európában a lehűlés oka a Golf-áramlat volt, amelynek abban az időszakban megszűnt az Európa nyugati részét fűtő hatása. Az Atlanti-óceánba annyi hideg víz került, hogy az áramlat vize lehűlt, és az önmagát erősítő folyamat újabb jeges időszakot indított el.
Ennyi hideg víz csak az Észak-Amerikát fedő jégtakaróból származhatott, de a tudósoknak azt is tisztázniuk kellett, miként olvadt ki ilyen hamar a temérdek jég. A legkorábbi elmélet egyszerű megoldással állt elő. Jött egy felmelegedési periódus, ami elkezdte megolvasztani a jégtakarót, és annak pereme mentén egy édesvízi tavat hozott létre. Az így létrejött képződményt Agassiz-tónak nevezték el, területét 440 ezer km2-re becsülték, ami megfelel Irak méretének. Így már kézenfekvőnek tűnt az a magyarázat, hogy egy jéggátat áttörve a tó több ezer köbkilométernyi friss édesvize az Atlanti-óceánba ömlött. Ez megváltoztatta az áramlási viszonyokat, legyengítette a Golf-áramlatot, így okozott lehűlési eseményt Európa és Ázsia északi részén.
Földönkívüli beavatkozás
Az utóbbi évtizedek kutatási eredményei viszont egy sokkal borzalmasabb katasztrófa képét körvonalazták. Az elképzelés eleinte vadnak tűnt a tudományos világban, de manapság egyre több érv, bizonyíték szól mellette, így elfogadottsága egyre nagyobb. Az új elmélet szerint az észak-amerikai kontinens felett ebben az időben felrobbant egy égitest, ami lehetett aszteroida vagy üstökösmag is. Úgy vélik, hogy a megközelítőleg másfél kilométer átmérőjű test a mai Nagy-tavaktól északkeletre robbant fel, és megolvasztotta a jégtakaró nagy részét. A robbanás hatalmas területen pusztított, letarolva, felégetve egész erdőket. Ez az ún. fiatalabb Dryas kihalási esemény a pleisztocén-holocén határán volt az, ami elsöpörte Észak-Amerika nagy állatait, és velük együtt a clovis indiánokat is. Az aszteroida több megatonna TNT-nek megfelelő erővel robbanhatott fel (még a levegőben, ezért nem hagyott krátert a teória szerint), és darabjaira hullott.
A megolvadt jégtömeg végigszáguldott a fél kontinensen, míg végül elérte az óceánt. A robbanás és az azt követő hatalmas áradás pusztítása a legnagyobb testű állatokat érintette a legsúlyosabban. A 44 kilogrammnál súlyosabb fajok 73 százaléka halt ki ekkor Észak-Amerikában. Az elmélet szerint a jégbe fagyott mamutmaradványok egy része vízbe fulladt állatoktól származik, egyes észak-amerikai fenyőerdőket (például a Mississippi-völgyben) pedig több méteres iszap temetett maga alá. De ezzel még nem volt vége a pusztulásnak. A katasztrófa után lehűlés vette kezdetét, ami csak tetézte a túlélők kilátástalan helyzetét. A folyamatot erősíthette a túlélő ragadozók és a clovis vadászok élelemhiány miatt aktívabb vadászata, ami felborította a kényes zsákmány-ragadozó-egyensúlyt. Az ember minden elérhető nagyvadat levadászott, ami a vadak populációinak megfogyatkozását eredményezhette.
Európában és Szibériában hasonló folyamatok játszódtak le, hatalmas és gyors özönvizek pusztítottak, Afrika és Dél-Ázsia viszont kevésbé szenvedte meg a történteket. Mire az éghajlat stabilizálódott, számos nagyvad kihalt, és ez jelentős nehézségeket okozott az addig főként vadászatból élő csoportoknak. A Dryas kihalási esemény volt az első olyan jelentős özönvízzel járó folyamat, amely az emberiség kollektív emlékezetében fennmaradhatott.
Doggerland, a kőkorszak Atlantisza
Európa az emberi civilizáció kialakulását tekintve is az egyik legfontosabb kontinens. Az Afrikából való kivándorlás után a Közel-Keletre és ide érkeztek az első modern emberek. A kontinens északi, középső és nyugati felén élő népek körében épp úgy maradtak fent özönvízlegendák, mint Amerikában. A kelták egyik története szerint például volt egy óriás, akit az Égnek hívtak. Az óriást megölték, és kiáradó vére akkora áradást okozott, amibe szinte minden ember belepusztult, kivéve párat, akik egy hajó segítségével élték túl.
A vikingek legendája szerint viszont kezdetben semmi sem létezett, csupán a nagy üresség, attól északra pedig a sötétség és a köd birodalma. Itt volt a Hvergelmirnek nevezett forrás, amelyből tizenkét fagyos folyó eredt az ürességbe. Délen a tűz birodalma rejlett, ahol a hőség, a láva és a lángok miatt nem voltak élőlények, viszont tüzes folyók eredtek, amelyek keserű mérget árasztottak magukból. Az ellentétes pólusú folyók találkoztak az ürességben, így kezdett el olvadni a jég, amiből megszületett Ymir, az első (fagy)óriás. Egy napon azonban megölték a fagyóriást, és annyi vér folyt ki a testéből az ürességbe, hogy szinte teljesen megtöltötte azt. Az összes óriás belefulladt a hatalmas vértengerbe, kivéve Beregelmirt és feleségét, akik egy csónakkal el tudtak menekülni az áradat elől.
Ez csak két példa az özönvízről tudósító történetekre, de ha összevetjük a hasonló mondákkal, kirajzolódik egy földrajzilag körülhatárolható terület, ahol ezek a legendák fennmaradtak. Amerikához hasonlóan itt is végbement olyan, a kontinens történetét meghatározó esemény, amely alapot szolgáltathatott a későbbi legendáknak. Napjainkban a halászok számos csontdarabot, sokféle, a régészek számára érdekes maradványt hoznak a felszínre az Északi-tenger fenekéről. Találtak már állatcsontokat, de nagyon sok emberi vagy ember által készített eszköz is előkerült. Ennek oka, hogy ott, ahol most tengervíz hömpölyög, valamikor szárazföld volt, egy termékeny síkság, amely nemcsak az állatokat, hanem az embereket is odavonzotta. A mezolitikum, azaz az átmeneti kőkor kb. 11 500 évvel ezelőtt kezdődött az utolsó jégkorszak végével és az európai megafauna kihalásával, és a földművelés-állattenyésztés megjelenésével ért véget.
A korszak elején jelentős éghajlati és ökológiai változások következtek be: nagy tömegű jég vált vízzé, jelentős tengerszint-emelkedést okozva szerte a világban. Ebben az időszakban a mai Brit-szigetek még a kontinenshez tartozott, az Északi-tenger jelentős része pedig szárazföld volt, amelyet a tudósok a Doggerland névvel illetnek. Az alacsony fekvésű, csak pár kisebb dombocska tagolta Doggerland valóságos földi paradicsom volt, édesvízben, vadállatban, növényekben gazdag, így ideális élőhely volt a mezolitikum emberei számára is.
De a táj lassú változáson ment át ebben az időben. Mivel véget ért az utolsó jégkorszak, a világtengerek szintje lassan nőni kezdett. Az Északi-tenger évente 1 centimétert emelkedett, így jelentős méretű területek kerültek víz alá az idő előrehaladtával. Az itt élő emberek ehhez úgy alkalmazkodtak, hogy egészen a partok mentén ütöttek tábort, és legfőbb táplálékuk a hal lett, a korábbi gyűjtögetés-vadászat pedig a háttérbe szorult. A letelepedők az évek múlásával észlelték, hogy földjük egyre csak zsugorodik, de ez ellen nem tehettek semmit, így tovább álltak. Doggerland lakói nyugat felé a Brit-szigetek, dél és kelet felé pedig a kontinens irányába kezdtek vándorolni, ahova vitték magukkal tudásukat, legendáikat, kultúrájukat. Ezekben pedig ott voltak azok a történetek, amelyek arról szóltak, hogy miként vesztették el „hazájukat” a víznek köszönhetően. Talán ezért nem véletlen, hogy Európa több nyugati-északi kultúrájának részei az özönvízzel kapcsolatos legendák. Ezek közös, ősi alapja lehetett Doggerland lassú eltűnése.
Mindössze egy nagyobb sziget maradt az Északi-tengeren Doggerlandból, rajta pedig a maradék túlélők csoportja próbált életben maradni, amikor számukra is elérkezett a vég olyan formában, amire nem lehetett felkészülni. Kb. 8200 évvel ezelőtt a mai ismereteinek szerint az eddigi legnagyobb tenger alatti földcsuszamlás történt Norvégia partjaitól nagyjából 100 kilométerre. A jégkorszak idején, amikor a tenger szintje alacsonyabb volt, ez a terület szárazföld volt, pontosabban jégtakaró borította, így a korábbi tengeri üledékekre ekkor glaciális (jéggel kapcsolatos) eredetű üledékek kerültek. A jég elolvadásával a terület tengervíz alá, mintegy 250 méteres mélységbe került, és meredek fallal szakadt le kb. 1500 méteres mélységbe. Itt történt az ún. Storegga-csuszamlás, amelyet valószínűleg földrengés idézett elő.
A tudósok szerint legalább 3000-3500 köbkilométernyi anyag szakadt le akkor a kontinentális peremről, és a csuszamlás hatalmas cunamit indított el. A parton élő emberek azt vették észre, hogy hirtelen elkezdett visszahúzódni a tenger, mivel a lezúduló zagyár magával rántotta a tengervizet is. A leszívás Norvégia partjainál valamivel nagyobb volt, körülbelül 20 méterrel csökkent a vízszint. Akik esetleg megörültek ennek, és rákok, halak, kagylók után kutattak a szárazzá váló tengerparton, szinte azonnal meghaltak az első visszatérő hullámban. Norvégiában 10-12, a Brit-szigetek partjai mentén 3-5 méter magas hullámok tarolták le ekkor a partot. Doggerland maradékán nem volt hová menekülni a cunami elől, így élő ember, állat, növény nem maradt a végérvényesen víz alá került területen. Nem zárható ki annak a lehetősége, hogy ennek az özönvíznek a története juthatott el a későbbi Görögországig, de addigra alaposan kiszínezték az apáról fiúra szálló legendát, és a helyszínt is átnevezhették Atlantiszra.
A Fekete-tenger kialakulása
Az európai kultúrkörben persze Noé története a legismertebb, ismertetésétől most eltekintenénk. A Gilgames-eposz, amely az ókori Kelet egyik legismertebb mitológiai története, a Teremtés Könyvében található özönvízleírás párja. A legenda szerint Uruk királya, Gilgames útra kel, hogy megtalálja az élet értelmét és a halhatatlanságot. Útja során találkozik Utnapistimmel, ő meséli el az özönvíz történetet, amely akkor kezdődött, amikor még királyként uralkodott, és az istenek úgy döntöttek, hogy elpusztítják az egész emberiséget. Egyedül neki, az uralkodónak súgta meg Enki istenség, hogy miről határoztak az istenek, és ugyanazt a túlélési forgatókönyvet láthatjuk viszont ebben a történetben is, amit a Bibliában: bárkaépítéssel és az állatok megmenekítésével termethetett saját maga és családja számára egy új kezdetet.
Dél-Európa és a Közel-Kelet térsége is bővelkedik olyan özönvízmítoszokban, amelyek egy tőről fakadhatnak. A közös múltbeli esemény lehetett a Fekete-tenger kialakulása is, ami sokáig izgatta a tudósok fantáziáját, ugyanis a Földön ez az egyetlen olyan víztömeg, amelyben két különböző, egymással nem keveredő vízrétegből áll. Az egyik a mérsékelten sós felszíni réteg, a másik a magas sókoncentrációjú mélytengeri réteg.
A jelenségre a következő választ adta a tudomány: az utolsó jégkorszak végén a Fekete-tenger helyén édesvízű tó terült el, amely nem volt összeköttetésben semmilyen más tengerrel. Ez volt a Pontus Euxinus, amelynek kiterjedése a mai tenger kétharmada volt. A hatalmas tó partja mentén virágzott az élet, gazdag élővilága vonzotta a korai népeket. A tó körül élők nem tudhatták, hogy csak a Boszporusz öblénél található vékony földnyelv választja el őket a tragédiától. Kb. 7600 évvel ezelőtt az öböl lassan megtelt, a tenger szintje folyamatosan emelkedett, ahogy a gleccserek jege kiolvadt, mígnem az 5 kilométeres természetes gát át nem szakadt. Valószínűleg 30-90 napra volt szükség, hogy megállíthatatlan, őrjöngő áradattá nőjön a hatalmas víztömeg. A Boszporuszon 150 km/óra sebességgel átzúduló víz a Niagara térfogatának kétszázszorosára növekedett, az általa okozott robaj a vibráció miatt 100-200 km-re is elhallatszott.
Ez a civilizáció hajnalán bekövetkezett esemény megváltoztatta a történelem folyását. A Boszporusz környékén élőket egyszerűen elsodorta az áradat. Naponta pár száz méterrel, akár egy kilométerrel is beljebb kellett vonulni a szárazföld felé, menekülve a víz elől. Kevesebb mint egy év alatt (kb. 300 nap) kialakult a ma ismert Fekete-tenger. A katasztrófa bevésődött a túlélők emlékezetébe, és a történetet sok-sok generáción át szájról szájra adták tovább. Az itt élők elköltöztek – ki Európa, ki Anatólia felé –, és vitték magukkal a vízözön mondáját, ami Utnapistim vagy Noé történeteként került át a közel-keleti civilizációk örökségébe.
Mítosz vagy valóság?
Szinte minden nép őstörténete a mesék, a mondák és mítoszok csodálatos világába vezet. Ezek a népek eredetét, a világ teremtését, az első emberpár megjelenését megmagyarázó elbeszélések rendszerint megegyeznek abban, hogy a világ teremtése után az emberek bőségben, egyetértésben és boldogan éltek. Az ősi legendák drámai fordulatokkal elmondják azt is, hogyan romlott meg később az emberiség: az emberek önteltségük mámorában elfordulnak teremtőjüktől és ezzel az igen súlyos bűnnel megsértik és magukra haragítják az istent. Így az isten vagy istenek elhatározzák, hogy megsemmisítik az emberiséget, és vízözönt bocsátanak a Földre. A mondákban mindig kiválik a bűnösök közül egy istenfélő és nemeslelkű férfiú, aki kegyelmet kap. Ez a hős átmenti az emberi fajt a nagy kataklizma utáni időkre.
További felhasznált irodalom:
Kelták és vikingek (Nagy civilizációk), Kossuth Kiadó, Budapest, 2014; Bernáth István: Skandináv mitológia, Corniva Kiadó, Budapest, 2015; Dobrovits Aladár · Kákosy László · Komoróczy Géza · Trencsényi-Waldapfel Imre: Bábel tornya, Az ókori Közel-kelet mítoszai és mondái, Móra Könyvkiadó, Budapest, 1964.
A szerző történelemtanár, további cikkei itt olvashatók.