L. Horváth Katalin/WMN: A közönség újra és újra megtölti az Arénát, ha te koncertezel, és arról számol be: fantasztikus élmény. Számodra milyen volt?

Koncz Zsuzsa: Nekem is fantasztikus volt. Ezek a koncertek mind életre szóló élmények, szakmailag nagyon fontos állomások, és hogy ilyen hangulat alakulhat ki, sok minden miatt elégtétel egy művésznek.

L. H. K./WMN: Például?

K. ZS.: Például lényegében nem számít, hogy a hivatalos média az elmúlt hét évben elhallgatta, hogy egyáltalán létezünk.

L. H. K. /WMN: A színpadon megköszönted a szervezőknek, hogy rábeszéltek a koncertre. Miért kellett rábeszélni? Kishitű voltál?

K. ZS.: Inkább realista. Egy Aréna-koncert fizikailag és mentálisan is óriási megterhelés, hatalmas csarnok, óriási tömeg, nagy rizikó. Az élet veszélyes üzem, és a legnagyobb körültekintés, elővigyázat ellenére is előfordulhat bármi. Sok tízmilliós megavállalkozás, rengeteg embert foglalkoztat, hatalmas technikát mozgat, és végső soron a felelősség az enyém. Át kellett gondolnom, hogy kész vagyok-e ismét vállalni ezt. Nagyjából ekkor keresett meg a Hungaroton is, hogy csinálnék-e új lemezt. Váratlan volt a kérdés, mert az előző CD, a Tündérország sikere még le sem csengett bennem.

De aztán a nyilvánosság egyre fokozódó feszültségei, az értelmetlen- és végtelenül idegesítő állandósult harc az újabb és újabb „ellenséggel” a mindennapjaink része lett. Ez elmozdított a holtpontról.

Elvállaltam az Arénát, és hozzáfogtunk a Vadvilághoz. Nagyon ment a munka. Volt miről beszélnünk, és a zene nyelvén ez könnyebb nekünk, mint „prózában”. Kiadtunk mindent magunkból. Az eredmény igazolt bennünket, mert valamivel több mint két hónap alatt platinalemez lett. Az Aréna választása is telitalálat volt.

L. H. K./WMN: Mivel tartod magad olyan kondícióban, hogy ezt bírd szusszal?

K. ZS.: Én is megteszek mindent, amit olyan sokan; tornázom, mozgok, odafigyelek a kondíciómra, de valójában a közönség tartja bennem a szuszt és a lelkesedést.

L. H. K. /WMN: Sokszor elmondtad, hogy a kezdetekkor azt gondoltad, az éneklés csak ideig-óráig fog tartani, nem tervezted hosszú távra. Ehhez képest évtizedek óta töretlenül sikeres pályát tudhatsz magad mögött. A Liszt Ferenc-díjtól a Kossuth-díjon át a Francia Becsületrend Lovagja kitüntetésig nincs olyan elismerés, amit ne gyűjtöttél volna be. Mi izgat még, mi lendít tovább? ,,Csak” arról van szó, hogy rendszeresen akarsz találkozni a közönséggel?

K. ZS.: Amit a lemezeladások jeleznek, ahogy a közönség a koncerteken vár, amilyen a hangulat a koncertek közben, ahogy a végén ünnepelnek, mind arról tanúskodik, hogy azok számára, akik szeretik ezeket a dalokat, sokat jelent, hogy együtt lehetünk. Nem véletlen, hogy zsúfolásig megtelt az Aréna. Amikor együtt van ennyi ember, és végig együtt lélegzünk, velem énekelnek, állva tapsolnak, igen megtisztelő, és hallatlanul felemelő egyben. Így tudatják, hogy szükségük van arra, amit csinálok. Ez olyan lendületet és energiát ad, ami mindezt lehetővé teszi.

Amíg így van, addig csinálni kell, a közönséget nem szabad cserben hagyni. Igaz, nincs több elérhető kitüntetés, világsztárságra sem hajtok, nem is vágytam rá soha.

Nekem nem erről szól a pálya, hanem arról, hogy tudok-e adni valamit egy közösségnek, amely eljött, hogy meghallgasson.

L. H. K./WMN: Az Aréna-koncertről videófelvétel is készült. Mi lesz a sorsa?

K. ZS.: Feldogozzuk, és valamilyen formában előbb-utóbb nyilvánosságra kerül. Hogy hogyan, az most még nem látszik, de nem valószínű, hogy magyar televíziók bármelyikében is látható lesz. Ennek ellenére úgy gondoltuk, fel kell venni, kár lenne veszni hagyni, aztán majd kiderül, mi lesz vele.

L. H. K./WMN: Tiltólistán vagy a televíziókban?

K. ZS.: Nem tudom, mert a tiltólisták régen sem voltak nyilvánosak, de egy biztos: az utóbbi hét évben külföldi televíziókban többet szerepeltem, mint itthon.

L. H. K./WMN: És ezt hogy viseled?

K. ZS.: Nem foglalkozom vele, mert a közönség jelenléte feledtet mindent. Egyébként meg amilyen a televíziózás manapság Magyarországon, az nem feltétlenül csábítja az embert arra sem, hogy nézze, így aztán a benne való szereplés sem túl vonzó.

L. H. K./WMN: Tündérországból négy év alatt Vadvilág lett?

K. ZS.: Miért, te nem így érzed? Téged nem hoz ki a sodrodból, hogy plakátokról ordítanak ránk, hogy ma épp kit kell gyűlölnünk, vagy kitől kell tartanunk? Ezekkel a kampányokkal folyik a ,,konzultáció” közös dolgainkról, tehát „a reklám mondja meg, mit vegyünk, mit higgyünk nap mint nap” (Závodi Gábor: Sírva vigad a magyar).

Sokszor érzem, hogy hülyének néznek bennünket, akiknek bármit mosolyogva a szemébe lehet hazudni, és „törvényesen” ellopni az utolsó fillérjét is.

Négy éve, amikor a Tündérországot csináltuk, még nem hittünk igazán a saját szemünknek, őszintén reméltük, hogy ez csak egy gonosz mese. Mára világosan látszik, hogy ez bizony maga a valóság, még akkor is, ha nehéz tudomásul vennünk, hogy most ez van. Az új lemezre Bródy megzenésítette Ady Endre Történelmi lecke fiúknak című versét, mely igen élesen fogalmaz erről a mostani világról is. A költő ellentmondást nem tűrve hozzá teszi saját végkövetkeztetését, amit sokan gondolunk vele együtt: ,,ha összeszakad Ég és Föld/Mégis más lesz Magyarország./Ez az ország mindnyájunké”, nem fér hozzá kétség, hogy miért szól olyan döbbenetesen ez ma, pedig Ady 1911-ben írta.

L. H. K./WMN: Az már önmagában állásfoglalás, ha úgy tetszik, kiállás a saját értékrended mellett, hogy milyen dalszövegeket választasz. A szövegek összeforrtak veled, ha más énekelné őket, nem ugyanazt jelentenék.

K. ZS.: Ez nem állásfoglalás, pláne nem kiállás, csak egy elképzelés arról, milyen világban lenne jó élni. Ez igen komplex kérdés, egy jelző semmit nem mond el róla. A lényeg: ne mások mondják meg, miről mit gondoljak, nem alattvaló vagyok, hanem felnőtt állampolgár, saját életem van, saját meggyőződésem, és eszerint akarok élni. A dalaim, magán- és közügyeinkről egyaránt, ezt tükrözik.

Hosszabb-rövidebb ideig félrevezethetők, átverhetők vagyunk, ezzel lehet próbálkozni, meg is teszik, de az igazság pillanata mindenképp eljön.

L. H. K./WMN: 2011-ben az ötven legbefolyásosabb nő egyikének választottak a La Femme magazin szavazásán. Akkor azt mondtad: egy olyan ország, ahol a sorsfordító döntésekbe gyakorlatilag nincs beleszólásuk a nőknek, hiszen a parlament majdhogynem kizárólag férfiakból áll; óhatatlanul téves irányt vesz. A törvényalkotásban kibillent egyensúlyt a mindennapokban a nőknek kell valahogyan helyreállítaniuk. Azóta nem feltétlenül változtak a dolgok pozitív irányba. Miben reménykedjünk?

K. ZS.: Amíg a miniszterelnök „nőkérdéssel nem foglalkozik”, és ezt csak úgy foghegyről odaveti a sajtónak, akkor mire gondolhatnánk? [Szemerkényi Réka washingtoni nagykövetet hazahívásával kapcsolatban mondta a miniszterelnök. – A szerk.] A rezsim a nőkre nézve körülbelül annyira biztató, mintha ez itt a török parlament lenne. Kendőt viselni ugyan még nem kell, de ebben a pöffeszkedő macsó vircsaftban tán még erre sincs garancia.

Még szerencse, hogy akadnak bátor nők, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól.

Ha kell, helyre teszik az uraknak egyáltalán nem nevezhető, kulturálatlanul „kisanyámozó” képviselőtársaikat, mint tette ezt Szél Bernadett a CEU-vita lezárásakor vagy a civilek kapcsán Szabó Tímea. Ilyenkor biztos vagyok abban, hogy jön még kutyára dér.

L. H. K./WMN: Vámos Miklós azt mondta egyszer: megnyugvással tölti el, ha lát a színpadon. Amit- és ahogyan énekelsz, az biztos igazodási pontot jelent a zűrzavaros, értékválságos életünkben.

K. ZS.: Ilyenkor kéne tudni a vízen járni is − csak egy kicsit. (Nevet.) Egy biztos, az „iránytűm”, ami vezet az életben, nem változik.

Szöveg: L. Horváth Katalin
Fotók: Nerpel Nikoletta és Koncz Zsuzsa Facebook-oldala