Antikrisztus lehetett, anarchista sosem volt

Negyven éves az Anarchy in the U.K.

GettyImages-84903515
2016.11.26. 00:01
"Minket nem a zene érdekel, hanem a káosz" – mondta egy alkalommal a Sex Pistols egyik alapítója, a tesztoszteron-túltengéses Steve Jones az NME-nek. A zenekar aztán tényleg alaposan felkavarta maga körül az állóvizet, már a legelső koncertjük balhéval ért véget, és a későbbiek sem a visszafogottságuk miatt voltak emlékezetesek. Az igazi hisztéria akkor tört ki, amikor az egyik tévéműsorban vadul sértegetni kezdték az iszákos műsorvezetőt. A szereplést követően a lapok országszerte a Sex Pistolsról cikkeztek, például arról, ahogyan végighányták és -köpködték a londoni reptérre vezető utat. Negyven évvel ezelőtt jelent meg az Anarchy in the U.K.,a zenekar legelső kislemeze.

Bizonyára sokan emlékeznek még arra a tavalyi esetre, amikor Berki Krisztián Ramones-pólóban állt a kamera elé az Éden Hotel egyik adásában, és néhányaknak még talán az is megvan, amikor később kifejtette, hogy bár ismeri a zenekart, a Sex Pistolst igazából sokkal jobban szerette, szívesebben feszített volna inkább az ő pólójukban.

Persze nem ez a zenekar egyetlen magyar vonatkozása: 1991 januárjában a Guardian például arról cikkezett, hogy van egy Vörösmarty Mihályról elnevezett tér Budapest szívében, ahol áll egy szoborcsoport, amelyre öles betűkkel Sid Vicious neve van felfestve egy tekintélyes anarchiajel társaságában. Ma már hiába keresnénk a feliratot, még a Fortepanon sem találtuk nyomát a környéken ólálkodó punkok tisztelgésének.

A Sex Pistols sztorija azonban nem az Éden Hotel forgatásán, és nem is a Vörösmarty téren kezdődött, hanem a hetvenes évek Londonjában, ahol a későbbi dobos és gitáros, Paul Cook és Steve Jones (akik ráadásul csak egy utcányira laktak egymástól) Strand néven alapított zenekart, amiben lopott hangszereken zenéltek. Ezeket későbbi bevallásuk szerint úgy szerezték, hogy elmentek néhány bulira, és amikor az adott koncertnek vége lett, felsiettek a színpadra, aztán ami csak elfért a kezükben, azt vitték.

A zenekar elődje gyakran lógott olyan üzletekben, mint az Acme Attractions, ami a punk- és reggae-arcok egyik gyülekezőhelye volt, valamint a Too Fast to Live, Too Young to Die, amit a későbbi menedzser, Malcolm McLaren és barátnője, Vivienne Westwood vezetett. A pár először Let It Rock néven nyitott butikot, ahol mindenféle teddy boy ruhákat és kiegészítőket árultak.

Az üzlet aztán profilt váltott, átnevezték, és innentől már a punk rocker közönséget szolgálta ki, úgyhogy előszeretettel töltötték itt szabadidejüket a deviáns fiatalok – például a Sex Pistols későbbi basszusgitárosa, Sid Vicious is. Az ekkor még írástudatlan Jones (‘77-ben barátkozott össze a betűkkel, de saját bevallása szerint annyira hülye volt, hogy azt se tudta, ki a miniszterelnök) aztán megkérte McLarent, hogy segítse ki a zenekarát, például fizesse a próbatermüket, amivel a butikos hirtelen a Strand menedzserévé vált.

Közben a boltban néha kisegített egy művészeti sulis arc, Glen Matlock, akit aztán a Sex Pistols basszusgitárosa és fő dalszerzője lett, bár utóbbiban Steve Jones például máig határozottan nem ért egyet. A dobos Paul Cook viszont egy két évvel ezelőtti interjúban elismerte, hogy tényleg Matlock írta az együttes egyetlen lemezének javát. Abban viszont nagyjából mindannyian egyetértenek, hogy az első próbáikon annyira nagyon rosszak voltak, hogy még saját magukat is idegesítette a csörömpölésük.

A legrosszabb seggfej az okos seggfej

McLaren közben SEX-re keresztelte át az üzletet, majd gumiból és bőrből készült fétisholmikat kezdett el árulni (barátnőjét főleg a motorosok és szexmunkások öltözködése ihlette meg), majd egy időre New Yorkba tette át a székhelyét, ahol nem hivatalosan ugyan, de a New York Dolls menedzsere lett, és közben igencsak lenyűgözte az éppen ébredező amerikai punkmozgalom bátor önkifejezési formája – főleg Richard Hellbe szeretett bele, aki akkoriban épp a Televisionban játszott. Mire visszatért Londonba, már komoly tervei voltak az otthon hagyott zenekarral, ami felvette a QT Jones and the Sex Pistols nevet, és épp frontembert keresett.

Tengerentúli élményei hatására McLaren aztán Richard Hellt, valamint a New York Dollsból ismert Sylvain Sylvaint is felkérte, hogy repüljenek át az óceánon, és legyenek a zenekarának az énekesei, de egyikőjük sem akarta egy éppen a szárnyait bontogató zenekar miatt otthagyni az Államokat. A zenekar közben az utcán keresgélve próbálta megtalálni az ideális frontembert. A basszusgitáros szerint ekkoriban Londonban még a tejesembernek is hosszú haja volt, úgyhogy ha megláttak valakit, akinek rövidre nyírt fizimiskája volt, azt azonnal leszólították, és megkérdezték, hogy nincs-e kedve a zenekarukban énekelni.

Egy nap aztán megpillantottak egy igazi seggfejt (ők fogalmaztak így, nem én), akinek zöld haja volt, és bár Pink Floyd-pólót viselt, a zenekar neve fölött egy “I hate” (Utálom) felirat is állt. Ő volt John Lydon, aki később gusztustalan fogsora miatt megkapta a Johnny Rotten művésznevet, és természetesen azonnal szimpatikussá vált a többieknek.

Volt valami különleges Johnban, de amikor beszélni kezdett, azonnal lejött, hogy egy igazi seggfej. Egy okos seggfej

– emlékezett az első találkozásra Jones. A közös kocsmázás után Lydont elvitték a SEX-be, ahol Alice Cooper (tök jó, hogy jövő nyáron nálunk is játszik, nem?) I'm Eighteen című számára kellett improvizálnia, és bár a produkció, amit nyújtott, kissé nevetségesre sikerült, McLaren meggyőzte a többieket, hogy vele kezdjék el a próbákat.

Az egyébként is sokat szekált Glen Matlock helyzete Lydon érkezésével (közben voltak kisebb, kevésbé érdekes tagcserék is) aztán még nehezebbé vált. Jones még néhány évvel ezelőtt is csak egy középosztálybeli mama pici fiaként, vagy nemes egyszerűséggel egy köcsögként, beszélt róla a Hustlernek (igen-igen, annak a Hustlernek!). Szintén Jones volt az, aki amikor még egy csapatban zenéltek, rárecskázott egy hot-dogra, majd azt a gyanútlan Matlocknak adta, hogy egye meg. 

Pedig Matlock a dalszerzői tevékenységén túl sem volt haszontalan a zenekar számára: ő szervezte például a Sex Pistols legelső koncertjét, amit 1975. november hatodikán tartottak. A bulin főleg feldolgozásokat játszottak (persze némi provokatív csavarintással), és állítólag nem is rosszul, csak épp istentelenül hangosan. Annak a Bazooka Joe-nak voltak az előzenekara, amiben Adam Ant mellett a Vibratorst alapító és a Stranglersből is ismert John Ellis, valamint az a Daniel Kleinman is játszott, aki rendezett klipet Madonnának és a Fleetwood Macnek, illetve több Bond-film főcímének kivitelezője is lett – egész pontosan az 1995-ös GoldenEye-tól egészen a tavalyi Fantom visszatérig, mindössze egyetlen részt, A Quantum csendjét leszámítva. Mire sorra kerültek volna a saját dalaik, a Bazooka Joe kihúzta a konnektort, hogy a felszerelésük túlélje valahogy Rottenék műsorát. A váratlan befejezés miatt aztán kisebb csetepaté alakult ki a színpadon, és ezzel ért véget a Sex Pistols legelső fellépése.

A zenekar aztán további hasonlóan emlékezetes koncerteket adott. “Teljesen megváltozott az életem, amikor a Sex Pistolst láttam” – idézte fel emlékeit Howard Devoto, aki az NME koncertbeszámolója miatt ment el az együttes manchesteri koncertjére, majd a fellépés hatására saját zenekart alapított Pete Shelley nevű barátjával. Ez lett a Buzzcocks.

A Pistols az első külföldi koncertjét Párizsban adta, ahová egyik legnagyobb rajongójuk, Siouxsie Sioux is elkísérte őket, akinek a horogkeresztes karszalagja rendesen kiverte a biztosítékot a franciáknál. A következő nap ráadásul adásba került az első tévés szereplésük, amit alig pár nappal korábban rögzítettek Manchesterben, a legendás Factory Recordsot (innen jött a Joy Division, a New Order, valamint a Happy Mondays is) és Haçienda klubot (innen meg az acid house) alapító Tony Wilson So It Goes nevű műsorában. A megbeszéltek szerint csak az Anarchy in the U.K.-t játszották volna, a Pistols azonban két másik számot is beleszuszakolt a műsorába, ráaásul Rotten egy “kelj fel a seggedről!” felkiáltással vágott bele az éneklésbe, ami kisebb zűrzavart okozott a vezénylőben.

Amerre jártak, felfordulást okoztak, ezért lehetetlen volt nem venni róluk tudomást, radikálisan mások voltak, mint a többi zenekar. Az EMI (ami a Polydorral volt versenyben) végül 1976. október nyolcadikán két éves szerződést kötött a zenekarral, akik két nappal később már stúdióba is vonultak, hogy felvegyék a legelső single-jüket, az Anarchy in the U.K.-t, aminek a legnagyobb részét Glen Matlock hozta, a szövegét meg persze Johnny Rotten. A kiadó mondjuk nem volt elragadtatva a dalválasztástól, jobban örültek volna a poposabbnak vélt Pretty Vacantnek. A felvétel sem volt zökkenőmentes, az első stúdióból hamar kidobták őket, miután mindenféle jelmondatokkal fújták tele a falat, aztán a hangmérnökük, Dave Goodman is bepöccent, így a munkát azzal a Chris Thomasszal fejezték be, aki mindjárt a Beatles fehér albumával kezdte munkásságát, később pedig olyan nevekkel dolgozott, mint a Roxy Music, Elton John, a Pretenders, az INXS vagy a Pulp. Sőt, ő keverte a Pink Floyd Dark Side of the Moonját – és ezen a ponton mindenképp jusson eszünkbe Rotten pólója! (Egyébként a pályája is izgalmasan indult, zongorázni és hegedülni tanult, aztán különböző zenekarokban kezdett el basszusgitározni, és ennek köszönhetően zenélt együtt a még befutás előtt álló Jimi Henrixszel is, ám rövidesen rájött, hogy nem akar a mindenkori zenésztársaitól függeni, sőt, igazából közönség elé állni sem, ezért inkább meghúzódott a háttérben.)

Az Anarchy in the U.K. 1976. november 26-án jött ki kislemezen, a B-oldalán az I Wanna Be Me című dallal. Lydon évtizedekkel később bevallotta, hogy valójában nem is volt anarchista, csak ez a szó rímelt az Antikrisztusra, ami a dal első sorában szerepel ugyebár. Már amennyire rímel egyáltalán: Matlock például kifejezetten utálta a rímpárt, valahányszor hallotta, összerezzent tőle. "Sosem voltam anarchista. Ki mondta ezt neked?" – kérdezett vissza Lydon egy pár évvel ezelőtti interjúban, amiben arról is beszélt, hogy ez az egész anarchia dolog csak egy középosztálybeli marhaság. Nem az Anarchy in the U.K. volt egyébként az első brit punk kislemez, a szintén szuper New Rose a Damnedtől nagyjából egy hónappal beelőzte.

És akkor ugorjunk egy kicsit a jelenbe: Malcolm McClaren és Vivienne Westwood fia, Joe Corre egy ideje már azzal fenyegetőzött, hogy a gyerekkora óta felhalmozott, ötmillió fontot érő punkrelikviákat el fogja égetni az Anarchy in the U.K. kiadásának negyvenedik évfordulóján. "Az életem merőben más lett volna a punk nélkül. Ez az attitűd segített hozzá a legtöbb sikeremhez az életben" – mondta korábban a Guardiannek, és arról is beszélt, hogy szülei révén, az évek alatt, tényleg egy rakás holmit felhalmozott: ruhákat a SEX-ből, Pistols-lemezek tesztnyomásait, sőt, az Anarchy in the U.K. is megvolt neki acetátlemezen (ezekkel a példányokkal házalnak a kiadóknál a zenekarok, tömeggyártásba azonban sosem kerülnek), utóbbit azonban épp a héten, kedden, tűzre vetette, és felvette, ahogy ég. Ráadásul mindezt csak amolyan aprócska ízelítőként, hogy az emberek lássák, mire lehet majd számítani az évfordulón. Corre az év első felében kifejtette, hogy az egyik legbénább dolog, amiről valaha hallott, hogy a királynő áldását adta a 2016-os punk emlékévre, szerinte valójában csak arról van szó, hogy a mainstream kisajátítja, illetve múzeumi ereklyévé teszi a punk és az alternatív kultúrát. Ő pedig ezt nem engedheti. (Aki szeretné látni, hogyan ég az Anarchy in the U.K., ide kattintson, aki meg Corre motivációira kíváncsi, ide.)

Egy kanos műsorvezető miatt tört ki a hisztéria

Nem sokkal azután, hogy megjelent az Anarchy in the U.K., a Sex Pistolst egy tévés szereplés miatt utcára tette az EMI. December elsején a zenekar az interjúját lemondó Queent helyettesítette a koraesti Today című műsorban, méghozzá rajongói kíséretével, a Bromley Contingenttel, akik közé olyanok tartoztak, mint Billy Idol, vagy Siouxsie Sioux és Steven Severin, akik később a Siouxsie and the Banshees tagjaiként lettek ismertek.

Az még csak hagyján, hogy Rotten száját elhagyta egy “shit”, az igazi balhé abból kerekedett, hogy a műsort vezető Bill Grundy az interjú alatt megszólította a zenekar mögött cigarettázgató Siouxsie-t, aki lányos zavarában válaszként megjegyezte, hogy egy álma teljesült azzal, hogy találkozhatott vele, mire a tévés kacéran megjegyezte, hogy majd a forgatás után folytathatják. Ezen a ponton Jonesnál elszakadt a cérna, és egy akkori tévéműsorhoz képest elég kemény szavakkal illette az idős műsorvezetőt. Bár az adást csak London környékén lehetett fogni, rövidesen országszerte erről cikkeztek a lapok. Természetesen nemcsak a Sex Pistols tagjai és az őket elkísérő rajongók voltak részegek, hanem Grundy is alaposan a pohár fenekére nézett a forgatás előtt. Állítólag egyedül többet ivott, mint az összes stúdióban lévő punk egyszerre. (Az ivás ekkoriban nagy divat volt a tévés újságírók körében, és gyakran a meghívott vendégeket is megkínálták, egy tisztességes punk meg az ilyesmire sosem mond nemet.)

Ez volt az első alkalom, hogy a brit tévénézők ebben a műsorsávban ilyen trágárságokat hallhattak, a sajtó cikkei pedig igazi morális pánikot keltettek. Később az egyik konzervatív politikus például kijelentette, hogy a punkzenekarok legrosszabbika a Sex Pistols, akiket többek között undorítónak és az emberiség antitézisének nevezett, illetve kifejtette, hogy egy gödör mélyén látná őket a legszívesebben. A Grundy-üggyel azonban a punk betört a mainstream médiába, a Sex Pistols hírhedtté vált az egész országban, a tévésnek pedig a szereplés derékba törte a karrierjét – előbb csak felfüggesztették, aztán két hónappal később a műsornak is lőttek. 

A média hírverése nagyot lendített a zenekar ismertségén, ám nem feltétlenül a jó értelemben. Számos koncertjüket törölték, a turné mintegy húsz állomásából mindössze hét helyen játszhattak, és a sajtó azokkal a koncertekkel is intenzíven foglalkozott, az egyik walesi koncertjük napjára pedig a punk miatt aggodalmaskodók még tüntetést is szerveztek a zenekar bulija ellen tiltakozva.

1977 elején az együttes aztán Hollandiába indult, néhány órával később pedig az Evening News már arról cikkezett, hogy a Sex Pistols tagjai annyira másnaposak voltak, hogy végigokádták és -köpködték a reptérig tartó utat. Az EMI a botránysorozatot követően, valószínűsíthetően politikai nyomásra, megvált a zenekartól, amelynek tagjai aztán dallal búcsúztak a kiadótól.

Nem sokkal később lábra kélt a pletyka, hogy Matlock kilépett a Pistolsból, ezt pedig később McLaren is megerősítette az NME-nek. Jones később azzal érvelt, hogy bár Matlock tök jó dalszerző, egyáltalán nem illett a zenekarba, a többiekhez képest túl sokszor tisztálkodott és mosott lábat, túl sok Beatlest hallgatott, és még az anyja se bírta, amit csináltak. Rotten aztán Julien Temple The Filth and the Fury című dokujában csak annyit mondott:

Ha úgy beszélsz, mint egy seggfej, és úgy is nézel ki, mint egy seggfej, akkor nyilvánvalóan egy seggfej vagy.

Matlock kiválásához a végső lökést egyébként a későbbi alternatív nemzeti himnusz, a God Save the Queen szövege adta: a basszusgitáros képtelen volt azonosulni Rotten soraival, ezért az énekes kitette a zenekarból, bár az utcára tett zenész azt állította, hogy közös megegyezéssel távozott. A kidobott Matlock ezzel épp a befutás előtt hagyta ott a Pistolst, később azonban olyanokkal zenélhetett, mint Iggy Pop vagy Johnny Thunders. Két éve a Telegraphnak elmondta, hogy utólag már tudja: több millió fontjába fájt a döntés, ekkoriban azonban a pénz érdekelte a legkevésbé, amiből akkoriban egyébként nem volt túl sok. A szerződésük előtt úgy meg voltak szorulva, hogy rendszeresen a tejeskocsit fosztogatták, miután megtudták, hogy az reggelente kenyeret és sajtot is szállít. Persze ő ezt utólag nem lopásnak nevezte, hanem inkább a punk rockba szánt befektetésként fogta fel. Matlock egyébként tíz éve nálunk is játszott The Philistines nevű zenekarával a 2006-os Szigeten, ahol néhány Sex Pistols-számot is elnyomtak – a Pretty Vacant például biztosan elment, többre hirtelen nem emlékszem, és szetlisztet sem találtam.

Matlock távozásával a Sex Pistols az egyik igen fontos pillérével lett kevesebb. A zenekar menedzsere, Malcolm McLaren büszkén mesélt arról, hogy úgy legózott a zenészekkel, ahogyan mondjuk egy festő játszik a színekkel. Jon Savage az England's Dreaming című könyvében (amit az NME a legjobb punk rockról és popkulturáról szóló könyvként ünnepelt) is arról ír, hogy McLaren igazi győztes volt, aki mindenféle előzetes szakmai tapasztalat nélkül tört be a zeneiparba. A Pistols azonban utálta, hogy sokan csupán a botcsinálta menedzser bábjaiként, egy ügyesen összerakott fiúcsapatként tekintenek rájuk. Létezik olyan olvasat is, amely szerint ő maga is felismerte, hogy Matlock kilóg a sorból. Az ő helyére jött az a Sid Vicious, aki akkor még egyetlen hangot sem tudott játszani a hangszerén, de a Sex Pistols egyik legnagyobb rajongója volt, és akinek a megérkezése egy egészen új fejezetet nyitott a zenekar történetében, ez azonban már egy másik történet.

Ne maradjon le semmiről!