23 °C, Budapest
23 °C
Budapest
Holnap
30°
Holnapután
23°
Péntek
26°
2019.08.20. kedd, István

Mac DeMarco: Here Comes The Cowboy

Mac DeMarco az a csávó a szomszédból, akit azért kedvelsz, mert van egy gitárja, amit tud is használni, és ezért egy fokkal izgalmasabbak nála az összejövetelek, mint a többi haverodnál. Ja és persze mindig lapul 2-3 doboz olcsó sör a hűtőjében, ami mellé már csak egy mirelit pizzát kell megsütni 4-5 főre  és mindenki tök jól fogja érezni magát. Jó, valójában fogalmam sincs, hogy milyen ember lehet, de a zenéje alapján ilyennek képzelem.  Az új  album hangzásvilága úgy írható le, mintha egy olyan kortárs, kis költségvetésű amerikai film soundtrackjét hallgatnám, amiben folyamatosan esik az eső az unalmas, rendezett külvárosban, és amiben még a szüleikkel élő fiatalok próbálják valami értelmes dologgal elütni a hétvégét, de csak egy-egy rövidke dugásra és egy szemerkélő esőben történő kutyasétáltatásra futja a lendületből. Azt gondolom nem kell különösebben kutatni, hogy van-e igény erre a hangulatra: nyilván van, hiszen különben Mac DeMarco nem alkotott volna 7 stúdió albumot 7 év alatt. Létezik egy embertípus, aki szereti ezt a hangulatot átélni, vagy azért, mert pillanatnyilag is ebben telnek a mindennapjai, vagy pedig azért, mert nosztalgiázik. Most jogosan merülhetne fel a kérdés, hogy ez így oké, de akkor végülis mi a különbség az eddigi albumokhoz képest? A kérdés jogos, telitalálat! Ugyanis az eddigi albumokról is elmondható lenne ez a megfigyelés, annyit tudok csak hozzátenni, hogy ez most még olyanabb.  Úristen, nem szeretnék zenekritikus lenni, iszonyatos kínban lennék, ha egy ilyen postot komolyan kellene vennem. Mégis mit lehet írni egy ilyen albumról? Azt hiszem, az igazi okostojások ilyenkor szokták megállapítani, hogy az előadóművészből kezd kifogyni az üzemanyag és messze még a benzinkút. Igen, tény, hogy mindenféle objektív szempontok szerint nézve a faszi első 2-3 albuma egészen egyszerűen jobb volt, mint ez. Bár nem vagyok zenész, még csak nem is értek ehhez különösebben, csak műkedvelő (LOL) vagyok, azt azért meg tudom állapítani, hogy azokban több különleges csavar volt, jobban voltak megírva, összetettebb volt a hangzásviláguk, olykor-olykor Dire Straits szerű magasságokba törtek. Tipikusan olyan popzenének mondható dolgok, amiről el lehet képzelni, hogy egy ideális világban ilyenek szólnának a legmainstreamebb rádiókból is. Ezek viszont olyan ténymegállapítások, amikkel egy seggfej kritikus lehet, hogy foglalkozik, de egy seggfej bloggernek nem feltétlenül muszáj. És mivel én ez utóbbi szerepben tetszelgek, elég annyit mondanom erről az egészről, hogy ez a búvalbaszott, vidéki amerikai (igen, tudom, kanadai) hangulat minden egyes erre fogékony embernél ezerrel fog betalálni, ugyanakkor minden ettől viszolygó pedig azonnal el fogja kerülni. A Here comes the Cowboy egy vicces lemez. Nem úgy vicces, mint egy Jim Carrey film, meg nem is úgy, mint a Sas Kabaré, hanem inkább úgy, mint amikor az ember enyhén beszívva nézi, ahogy szárad a festék a falon. Töbszörössen megrágott, megemésztett és megerőszakolt zenekritikai közhely következik: ez az album nem akarja komolyan venni magát. De tényleg. Eleve ott kezdődik, hogy Mac DeMarco folytatja a előző albumain már kibontakozó félben lévő hagyományt, miszerint néha teljesen indokolatlan hangokat ad ki magából, de a korábbi számok kifejezetten érdekes hangzásvilága után itt már mer odáig elmenni, hogy lényegében nincs zene és nincs dalszöveg bizonyos számokban. Mármint persze van, de azon a szinten, amit emberünk egy félórás áramszünet ideje alatt írt a lakókocsiparkban. És pontosan emiatt ez az album jó. Mert képes hangulatot teremteni és ez manapság elég kevés dologról mondható el.  5 félig kiolvadt mirelit pizzából 4,5-öt adok neki. Itt pedig meg is tudjátok hallgatni: